Meddig bírod?

1979. júliusában mentem férjhez, a házasságunkból pedig lett három fiam, akik már felnőttek. A házasságom egészen addig jó volt, amíg a harmadik gyermekem meg nem született 1994. szeptember 29 -én. Sőt, még utána négy évig. Aztán talán a férjem tartós munkanélkülisége okozhatta, hogy én vettem át az anya és apa szerepét is egyben, mert ő már nem igazán foglalkozott sem velem, sem a gyerekekkel.

Ami a legfájóbb, hogy onnantól kezdve teljesen megváltozott. Folyton megsértett a szavaival, sem jó feleség, sem pedig jó nő nem voltam a szemében. Mindezt tűrtem 2005-ig, hagytam, hogy folyton megalázzon. Elnéztem, mert nem akartam, hogy a gyermekeim sérüljenek, de sajnos nem tudtam sokáig mindezt leplezni, fültanúi voltak olyan szituációknak, melyeket el akartam rejteni előlük.

2005-ben volt egy komoly műtétem, azt hittem, talán itt a vég. Azt gondoltam, hogy nem fogom túlélni, de még közel sem volt vége a dalnak. Talán a sok fájdalom erősített meg, dacból, de erős voltam a gyermekeim miatt is. Megmaradtam, felépültem, túléltem.

A műtétem utáni felépülés adott nekem igazán nagy erőt, hogy közöljem a férjemmel, már nem akarok vele együtt élni.

Praktikusan ezt úgy kell értelmezni, hogy külön szobába költöztem tőle, de egy lakásban voltunk, hiszen nem láttam még a kiutat. Először úgy tűnt, hogy megértette, de később egyre agresszívebb lett, először csak verbálisan. Mindennek elmondott, és fájtak a szavai. Egyik alkalommal viszont nekem támadt, és erősen ütni kezdett. Megijedtem, és annyira lefagytam, hogy menekülni sem tudtam. Mire teljesen magamhoz tértem már késő volt. A gyerekek mindent láttak, és ők is megrémültek. Ezt követően szánta - bánta, hogy nem tudott uralkodni az indulatain, de valami itt végleg megszűnt bennem.

Három hétre rá rosszul lettem, súlyos egyensúly zavarom lett: 1,5 évig járni sem tudtam. De nem akartam feladni, még mindig nem. Minden nap mantráztam magamban: „Évi, neked még élni kell, neked erősnek kell lenni!”. Nap mint nap csak az járt a fejemben, hogyan próbáljak élni, egy olyan életet szeretnék, amiben nem csak létezem, hanem boldoggá tesz. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor egy nyomorult helyzetben vergődve csak te vagy önmagadnak.

Lassan kezdtem felépülni, de nagyon egyedül éreztem magam. Nem tudtam mit tegyek, de nem volt mit veszítenem, elkezdtem ismerkedni az interneten. Sokan adtak tanácsot, bíztattak, hogy ne legyek visszahúzódó, hiszen egy kedves és mosolygós nő vagyok.

Gondoltam, miért ne, hiszen az eddigieknél már rosszabb nem történhet. Belemerültem a társkereső chat világába, ahol feltettem egy - egy fotót, és jöttek a kedves, kellemes bókok, ami nekem úgy kellett, mint egy falat kenyér. A randevúkból kialakult egy kapcsolatom, ami nekem egyre nagyobb magabiztosságot adott, hogy igenis szerethető vagyok. Elhittem és bíztam benne, hogy nem hazug illúzió csupán. Sugároztam, ragyogtam az örömtől, és a másik fél kedvességétől. De valahogy mélyen belül mégsem éreztem, hogy boldog vagyok. Ez a kapcsolat átsegített a krízisemen.

2012-ben, 54 évesen hoztam egy nagyon komoly döntést, kijöttem Amerikába. Itt teljesen más élet várt, az otthonit kilátástalannak éreztem. Nagyon nehéz volt megélnem és megbocsátanom magamnak, hogy "elhagytam" mindenkit, a gyermekeimet és az unokáimat. De éreztem, hogy ez az én utam, másképp látom a világot és másként akarom élni az életem, tiszta lappal és saját erőből. Nem bántam meg, most már 5 éve itt élek kint! A családommal megmaradt a kapcsolat, sőt, tiszteltek és felnéztek rám, hogy végre lépni mertem, nem is akármekkorát. A férjem persze a mai napig elítél.

Amerika

Az Óceán túlpartján hamar rám talált az első szerelem, ami egy évig tartott. Számomra egy csodálatos időszak volt, amit soha nem felejtek el. Mindig egy kicsit visszafogott, gátlásos nő voltam, talán a férjem okozta sebek és megaláztatások emléke miatt. Ezeket a gátlásokat tudatosan levetkőztem, szembenéztem a félelmeimmel. Azt mondtam magamnak, hogy ha nem merem önmagam adni és az lenni, aki lenni szeretnék, akkor ne is kezdjek kapcsolatba. Bármi áron boldog akartam lenni! Gátlástalan szeretkezésekbe akartam belemenni. Eltökéltem, hogy mindent kipróbálok, amit eddig soha nem mertem megtenni. A nádas közepén, a vízben állva szeretkeztünk, és életem legszebb emléke, hogy megtettem! Majd egy játszótéren, egy csúszda tetején, majd lent az aljában, megállás nélkül azt tettük, ami jól esett. Autóban, a partnerem munkahelyén a parkettán, és minden olyan helyen, amit soha nem tudtam volna korábban elképzelni.

Aztán vége lett, de nem csalódásnak éltem meg. Egy valóságos, szép álom volt, amire jó emlékezni. Igaz, hogy csak egy évig, de nagyon boldog voltam. A munkám 2 év után befejeződött azon a helyen, és így a kapcsolatunknak is vége szakadt, más felé szólított az élet, és a következő munkám. Mindent őszintén megbeszéltünk, talán a korkülönbség miatt is hagytuk abba, de a mai napig beszélő viszonyban vagyunk.

Egy másik kapcsolat következett, ami 4 évig tartott. Hittem benne, naivan, végül egy SMS buktatta le, hogy megcsalt. Légvárat építettem, ami összeomlott, átverés volt. De tovább léptem.

5 éve élek kint, de nem az volt a célom, hogy a férfiakat halmozzam, csak kerestem a boldogságom, kergettem, mint egy szivárványt a sok zivatar után az első napsütésben. Kudarcnak éltem meg, hogy nem találok tartós társra és boldogságra, visszazuhantam a magányba, a félelembe. A szemem még ragyogott, a szívem vágyott egy jó kapcsolatra, a testi vágy is megadatott hozzá, de a gondolataim megint rossz irányban vittek. Talán féltem, hisz a másodiknál nagy csalódás ért, a nőiségem sértették meg azzal, hogy megcsaltak! De nem akartam feladni, még mindig nem.

A láthatatlan festő vászon

Olyan helyen élek, ami tele van művész lelkekkel. Tisztán él bennem a kép. Egyik nap minden ok nélkül gondoltam egyet, és elmentem sétálni a közeli parkba. Hétvége révén rengeteg ember volt, és ilyenkor tele van a park rajzolókkal, festőkkel, zenészekkel, akik felajánlják a szolgáltatásaikat a járókelőknek. Egy fiatal festő képeit néztem épp, nagyon sok érzelmet sugároztak, majd ahogy tovább léptem, találkozott a tekintetünk. Beszélgetésbe elegyedtünk, majd útravalóul azt mondta: „Ragyog a szemed, de szükséged van valakire, szexelj sokat!". Meglepődtem és tovább mentem. Azt követően sokat jártam a parkban, a festő hol megjelent, hol eltűnt, volt mikor beszélgettünk, és volt mikor épp dolgozott, így csak elsétáltam mellette, de a tekintetünk összekapcsolódott.

Eltelt az ősz, a tél, a tavasz és nyáron újból találkoztunk. Boldog voltam, hogy újra láthatom, nem tudom ő mit sugárzott felém, de éreztem, kell, hogy még beszélgessünk. Találkoztunk és felajánlotta, hogy készít rólam is egy portrét, vagy, ha szeretném, egy erotikus képet is fest, ami talán segít, hogy jobban meg tudjam élni a nőiségem a maga teljességében.

Hezitáltam, 59 éves voltam. Hogy néznék én ki egy festményen ennyi idősen, még ha a ráncokat nem is festi meg vagy finomít is rajtuk... Ő viszont nem adta fel. Azt mondta, tudja, hogy ha meglátom az ő keze által készült képmásom, az segíteni fog nekem, mert a festő azt festi meg, amit ő lát az emberekben, nem pedig a valóságot. Belementem, nem mondhatom, hogy nem zavart a dolog, de kíváncsi voltam, és valami tényleg megfogott minden egyes képében, és titkon vágytam is rá minden alkalommal, mikor a pultja mellett elmentem.

Az erotikus portrét választottam, hiszen ha lúd, legyen kövér, úgysem a valóságot fogom visszakapni. Azt mondtam neki, hogy jöjjön át hozzám. Bevallom őszintén, teljesen a festmény készítésére koncentráltam. Gondolkoztam, hogy legyek-e teljesen meztelen, vagy vegyek fel inkább egy szexis kombinét? A gondolat izgalommal töltött el, oly rég nem éreztem már ilyet. Elindultam vásárolni. A kombiné vásárlása egészen feldobott, mikor felpróbáltam, már egy másik nőt láttam a tükörben. Kívánatos volt, magabiztos, vonzó, és nem egy 59 éves nő, aki már elfelejtette, hogy milyen is élni. Otthon is felpróbáltam, és a tükörben is megnéztem.

- Azta még mindig jól áll! - gondoltam magamban. Talán ha ez tényleg visszaköszönne a vásznon, akkor minden nap erőt merítenék belőle. Pózoltam a tükör előtt, a festmény elkészítése körül jártak a gondolataim, és nem a festőn. Este 9 órakor megérkezett hozzám, a lakásomra.

Innentől mintha egy másik, hollywood-i filmes világba kerültem volna. Megkérdeztem, hogy vegyek-e fel valamit, úgy emlékszem, azt válaszolta, ahogy szeretném. Megkínáltam egy itallal, gondoltam ez oldja az én gátlásaimat, biztosan jót fog nekem, és neki is tenni a munka megkezdése előtt. Ahogy a tekintetünk találkozott, olyan energiák szabadultak fel bennünk, hogy a festés egyértelműen lekerült a napirendről.

Hagytam, hogy sodorjon az ár és történjen, aminek történnie kell. Szeretkeztünk, nagyon jó, de furcsa érzés volt, mintha valamit át akart volna adni nekem. Mikor a testünkből kilépve, már csak pihentünk egymás mellett, halkan azt mondta, hogy hamarosan belép az életembe egy férfi, aki szeretni fog, mindennél jobban. Hiába, művész volt, és tudtam, őt el kell felejtenem.

Az a bizonyos férfi

Nem telt el egy hónap és tényleg megjelent egy férfi az életemben, akivel ugyanazt a zsigeri kapcsolódást éreztem, mint akkor vele. Senki előtt nem fedem fel, hogy ő van nekem, senkinek nem beszélek róla. Úgy jön és megy, hogy senki nem láthatja, talán ettől érdekes a dolog, neki is és nekem is.

Most érzem igazából, hogy rátaláltam, ő a nagy Ő! Hosszú volt az út idáig, de most BOLDOG VAGYOK. Nem birtoklom, hanem tudom, hogy egyek vagyunk. Sosem tapasztaltam még ilyen szerelmet és perzselő szenvedélyt. Olyan férfi lett a társam, aki nagyon szeret, őrülten kíván, aki odabújik mellém, és átkarolva egymáshoz bújva alszunk el! Figyeli minden gondolatomat és rezdülésem. 60 évet vártam, hogy ezt átélhessem, olyan hévvel és izgalommal, mint egy 20 éves: ezt jelenti igazán nőnek lenni.

( A boritókép, csak illusztráció )