Akkoriban minden róla szólt. Mintha megszűntem volna létezni önmagam számára. Mintha feloldódtam volna női minőségemben és minden sejtemmel arra törekedtem volna, hogy neki jó legyen. Persze közben én is jól éreztem magam - szó sincs romboló hatású kompromisszumról vagy önmagam feladásáról. Mindez észrevétlenül történt, és inkább ösztönösen, mint tudatosan. Vágytam rá. Vártam, hogy szerethessek valakit, hogy mindent odaadhassak. Egyre azonban nem gondoltam - hogy mi lesz velem? Különös hőfoka ez a szeretetnek. Talán leginkább az anyasághoz tudnám hasonlítani, noha még nem vagyok anya. Mégis, azért hiszem, hogy van hasonlóság, mert megjelenik egy szereplő az ember életében, aki szinte - vagy szinte nélkül - átveszi a főszerepet. Amikor eléred a kritikus szintet ebben a látszólag egészséges, önmagadat alattomosan háttérbe szorító viszonyban, akkor a sors közbeszól...
Délutáni kirándulásra készülve, egy hosszú munkanap után, együtt bringázunk a MOM Park környékén. Szürke idő van, nincs elég ereje a napnak ahhoz, hogy áttörje a felhők mindent beárnyékoló vastag rétegét. Már a lejtőn gurulunk. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán hirtelen minden megszűnik...
Nem tudom, mi történhetett. Mentőben ébredek. Párbeszédet hallok. Éppen azt tárgyalják, hogy vajon van-e koponya repedésem vagy sem. Mellettem van ő is. Izgatott. Felkavarta a látvány és a gondolat, hogy akár el is veszíthet, ha nincs szerencsém. De mázlim volt. A kórházban kiderült, hogy a koponyám ép maradt, csak a fejbőröm hasadt fel és kaptam egy sokkszerű ütést, ami súlyos agyrázkódást okozott. Amikor kihoztak a szobából, ahol összevarrtak, már a nővérem is ott volt a folyósón a párjával, és izgatottan vártak. Leírhatatlan az a vegytiszta, már-már anyaggá sűrűsödő szeretet, amit ott éreztem. Bent kellett maradnom a kórházban két napig, hogy megfigyeljenek. Ez idő alatt volt alkalom beszélgetni és átgondolni a történteket. Megtudtam, hogy 20 percig voltam eszméletlen az ütést követően, és volt egy rángógörcsöm is. Szemem nyitva, semmi hangra nem reagálva. Feküdtem az aszfalton és ömlött a vér a fejemből. Borzasztó lehetett végignézni. Néha eljátszom a gondolattal, hogy hogyan éreztem volna magam, ha ő fekszik ott helyettem, ha látnom kellett volna eszméletét vesztve, vérző sebbel a fején. Hátborzongató...
Érdekes módon mindvégig nyugodt voltam. Semmi halálfélelem vagy kétségbeesés. Talán a lelkem mélyén éreztem, hogy minden rendben lesz, azonban az ébredésem után valami megváltozott. Már nem voltam ugyanaz az ember. Új élet, új értékrenddel. Élet, amelyben minden perc ajándék, mert tudom, hogy bármikor egy pillanat alatt elveszíthetem azt, ami annyira természetesnek tűnik. Nem az. Nem természetes, hogy reggel felkelsz az ágyból és jól érzed magad. Nem természetes, hogy teszed a dolgod, tanulsz és haladsz előre. Nem természetes, hogy szeretnek és tesznek érted, hogy melletted állnak. Ezek nem az élet velejárói, hanem kiváltságok, gondviselés és áldás.
Fájó fejjel a kórházi ágyban fekve - miközben az infúzió csörgedező cseppjeit figyeltem - az új énem születését ünnepeltem, és hálát adtam a mindenségnek, hogy itt lehetek. Hogy szeretnek és segítenek a bajban. Ott ült az ágy végében és figyelt, fogta a kezem. A lélegzetem hallgatta és közben elmerült a gondolataiban. Mi lenne, ha nem lennék. Ha ott véget ért volna a mese...Ehelyett egy új nő van kibontakozóban. Teljesebb, boldogabb, bölcsebb.
Ne várd meg, hogy egy ilyen fejbekólintás a sorstól jelezze, hogy itt a helyed és fontos vagy. Ezt tudnod kell magadtól is, és azoknak is tudniuk kell, akik szeretnek. Tudnotok kell, hogy mit nyom a latban a létezésed ténye. Hogy vagy, és hogy fontos vagy, különleges. Helyed van, amit csak te tudsz betölteni, senki más.
Vannak, akik sajnálatot éreznek, amikor hallják a történetet. Nincs benne semmi sajnálnivaló. Ébredni és bölcsebbé válni több módon lehet. Én a veszélyesebb utat választottam. Meghalhattam volna azon a szürke őszi délutánon. Itt hagyhattam volna mindent és mindenkit. Nem engedtek el. Mintha millió láthatatlan kéz húzott volna vissza. Talán csak akkor tudhatod, ha átéled. Talán hiába írom a szavakat, mert üresen kongnak, ha nem volt részed hasonlóban. Mégis remélem, hogy a soraim elvetnek egy gondolat-magot a tudatodban...
Talán egy napon te is más emberként ébredsz. Közelebb valami kimondhatatlan és megfoghatatlan erőhöz. Valamihez, amit mindannyian keresünk. Küzdünk és elesünk, aztán ezredszer is felállunk. Haladunk tovább, hogy közelebb kerüljünk. Közben bennünk van. Mindig mindenütt. Talán ezt hívják boldogságnak...
A történtek után tudatosult bennem, hogy szeretni és szeretve lenni kiszolgáltatottság és védtelenség. Óriási bizalmat feltételez a másikban, hiszen ismeri a hibáidat és gyengeségeidet. Rájöttem, hogy egy ilyen helyzetben képes önmagát megsebezni az ember, bármennyire is abszurdnak tűnik. Biztosan azt kérdezed most, hogy hogyan lehet ez? Nagyon egyszerű - teljesen feloldódsz a kettőtök játékában úgy, hogy közben észre sem veszed, hogy már nem is létezel. Bennem az a kérdés merült föl mindezek után, hogy vajon ezt a teljes feloldódást jelenti nőnek lenni? Rá kellett jönnöm, hogy nem. Nőnek lenni elfogadást, befogadást, gondoskodást, odaadást, szeretetet jelent. Mindezt úgy, hogy te is benne vagy. Ahogy a víz sem szűnik meg víznek lenni attól, hogy felveszi a környezete formáját, úgy nekem nőként sem kell megszűnnöm önmagamnak lenni attól, hogy van valaki az életemben, akit nagyon szeretek és minden gondolatommal és tettemmel hozzá igazodom. Nőnek lenni hatalmas erőt is jelent - teremtőerőt és alkotást. Ahhoz viszont, hogy minden gördülékenyen működjön, az embernek meg kell tanulnia meghúzni a jelképes határt. Meg kell tartania azt a részét, azt a piciny magot, amely mindvégig megmarad olyannak, amilyen. Megmarad önmagának. Ettől lesz egy nő igazán erős és vonzó. Ettől az örök bevehetetlenségtől és elérhetetlenségtől válik igazi nővé, ragyogó csodává.
• A CV / portréfotózásról bővebben itt olvashat bővebben
• A portfólió / társkereső fotózás szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
• A fehérneműs -, és művészi aktfotós szolgáltatásról, itt olvashat bővebben
