• Felicia (30)

Amikor a betegség csak a fejben van!


Dübörög a zene. Sokadik fesztiválom. Első sor. Helló ismerem a DJ-t. Helló ismerem azt a srácot. Helyes srác. Helló ismerem azt a srácot is! Kérek még egy vodka narancsot. Meghívhatlak? Nannnááá, buli van! Jössz táncolni? Megyek! Kérsz valamit? Egy vodka narancsot. Megadod a számod? Persze! 7562. facebook ismerős!

Kislányom hazajössz a hétvégén? Igen Anya, de csak vasárnap kora délután megyek, szombaton buli van. Már megint? Múlt hétvégén sem jöttél, mert buli volt. Sosem lesz ennek vége? Sose! Most vagyok fiatal!

Megláttam. A társaság szélén ült, majd elém ugrott.

Buenos noches!

Úristen, ismerem! Ő AZ a srác a buszról. Miért köszön spanyolul? De menő! Úúúú de márkás sapkája van, és milyen menő cipője, jó a stílusa. Izmos is. Nagyon laza. Kell nekem.

„Felicia ne csináld!” „Nem kellesz neki!” „Szórakozik Veled!” „Nem akar komoly kapcsolatot!”

Vak voltam. Nagyon vak. Sokáig. Hétfőn nem létezem, kedden semmi, szerdán keres, csütörtökön szeret, pénteken megdug, szombaton másnap van. Vasárnap szevasz. 2 éven keresztül.

Hol volt az eszem? Sehol. Szerelmes voltam, minden porcikámmal. Akartam… nagyon akartam.

Tényleg szerelmes voltam?

Akkor igen. Egy olyan lány, akinek a külsőségek jobban számítanak, mint a belső értékek.. aki minden buliban ott akar lenni, különben Ő nem is számít semmit… akinek az volt a fontos, hogy minél menőbb pasija legyen…. igen, Ő szerelmes volt. A barátaim, a családom, óva intettek. Meg se hallottam. Majd én megváltoztatom, majd szerelmes lesz belém, ha meglátja az igazi énem. Majd… majd… majd…

Nem hallgatsz Te senkire Felicia? Rendben van. – mondta az Élet. És móresre tanított.

Világ életemben sportoltam. Akkor is sportoltam, amikor minden összeomlott körülöttem. Hőn áhított szerelmem lazán kiköltözött külföldre, hogy szerencsét próbáljon, és ott építse fel a jövőjét, amiben természetesen én nem kaptam szerepet. Sebaj! Jön a nyár, a legjobb formámban vagyok, hot ironra járok heti kétszer, futok… mi baj lehet? Buliztam, fesztiváloztam, evezőtúrára mentem, pasiztam – természetesen senki sem volt jó, mindenkiben találtam valami kivetnivalót - mindent csináltam, csak a problémával ne kelljen foglalkozni. Aztán szép lassan eltelt nyár, egyre kevesebbet jártunk bulizni, egyre több olyan idő volt, amikor azon kaptam magam, hogy eszembe jutnak a „régi szép idők”. Aztán a testem jelezni kezdett.

Hiszek abban, hogy minden betegségnek lelki eredete van. De amikor benne vagy, ez olyan mondat, mintha valaki azt mondaná a zöld az egy szín. Kit érdekel? Ezt mindenki tudja.

Először azt vettem észre, hogy lefogytam pár kilót. De király! – gondoltam magamban. Súlyzós edzésre járok, futok mellette, és tessék: itt az eredmény. Aztán elkezdett fájni a derekam. Biztos sok egyszerre az edzés, meg a futás. Majd elmúlik. Először csak a derekam fájt. Aztán már az egész hátam. Az elején csak kis időközönként fájt. Ha leültem, pihentettem kicsit, jobb lett. Aztán egyre rosszabb lett… nem volt elég, ha leültem, le is kellett feküdnöm, hogy megnyugodjon a hátam. Sosem volt pánikrohamom, de ahhoz tudnám hasonlítani. Egy ördögi kör volt. Elkezdett fájni a hátam, és egy idő után már nem tudtam magam megnyugtatni, csak pánikoltam, hogy fáj és nincs rá semmilyen gyógyszer, amit ha beveszek elmúlik. Így egyre jobban fájt, én meg egyre jobban pánikoltam. Muszáj volt segítséget kérni valakitől, mert ez így nem mehetett tovább. A háziorvosomban nem bíztam, így elmentem egy természetgyógyászhoz. Ő elkezdett kezelni, majd egyszer csak elkaptam a hányós-hasmenős vírust. Mivel ezt évente egyszer produkáltam, nem volt meglepő a dolog, de ez alkalommal más volt. Három hétig nem sikerült kijönnöm belőle, és lefogytam 6 kilót. 48 kiló voltam, a 158 centis magasságomhoz. A természetgyógyász nyugtatgatott, hogy ez a tisztulás folyamatához hozzátartozik, és majd visszahízom. A hátam pedig a stressztől fáj, próbáljam magam nyugtatni. Kösz. Mintha az olyan kurva egyszerű lenne. Na de hát akkor próbáljuk. Itt a nyugi tea – amit első körben kihánytam. Sebaj, itt a másik, eeeez biztosan beválik. Oké. Nem vált be. Már aludni sem aludtam rendesen. A hátam napközben olyan szinten fájt, hogy sírni tudtam volna. Türelmetlen voltam a munkahelyemen, nem tudtam koncentrálni. A közvetlen kollegáim segíteni próbáltak, de nem tudtak. Egyes kollegáim árgus szemekkel figyeltek, hogy mit hogyan csinálok, mit hogyan tudnak majd jelenteni a főnökömnek. Nyilván ez sem volt plusz feszültség forrás. Csak akkor voltam nyugodt(abb), ha vízszintesben voltam. Haladtam lefele a gödörbe, aminek nem tudtam hol van a vége…

Az első „problémás” karácsonyt túléltem, ahol csak tudtam feküdtem. Láttam a szüleim és rokonaim szemében az aggodalmat, de még mindig nem vettem komolyan ezt az egészet. Rettenetesen sajnáltam magam, de hogy én a büszkeségemet alább adjam és szembenézzek a valódi problémával??? Hahahahaha. Nem.

Még azon a télen elmentem snowboardozni. Élek - halok érte. Minden évben várom azt az egy hetet, amikor elmegyünk Franciaországba, és csak csúszunk. Csúszunk a havon és a boldogságban. Imádok a hegy tetején lenni, és nézni a hófödte hegycsúcsokat. Megnyugtat. Mindenki ettől a síúttól várta a „megváltást”.

„Majd oda kimész, és elfelejted minden gondod.” „Majd ott rendbe jössz.” „Jót fog tenni.”

Katasztrófa volt. A buszutat nem tudtam végigülni, mert fájt a hátam. Napközben nem tudtam annyit snowboardozni, mint régen – anno le sem lehetett szedni a pályáról zárásig -, mert nem bírtam fizikailag. Nem ettem, nem aludtam, sportoltam, és nyilván tovább fogytam. Mikor hazajöttem 43 kiló voltam. Sebaj ez a pár kiló csak a snowboardozás miatt ment le. Majd visszajön. Nem jött. És innen jött az igazán lefele a lejtőn…

A munkahelyemen kaptam az első pofonokat:

„Snowboardozni el tudsz menni, de itt meg nyavalyogsz, hogy fáj a hátad?” „Szedd már össze magad, ez nem Te vagy!” „Mi van Veled, Felicia? Szörnyen nézel ki!”

Kapjátok be. Nem az én helyemben vagytok. Nem kell nekem segítség. Főleg nem Tőletek. Hagyjatok élni! De az már nem volt élet. Elküldtek három hét táppénzre… pihenj, szedd össze magad. Ekkor már olyan tüneteim is voltak, amit életemben nem gondoltam, hogy léteznek. Fájt a tenyerem, és a talpam, a bőrömmel együtt. Enni ettem, de nem volt étvágyam. Azért ettem, mert muszáj volt. Anya sírt. Apa sírt. Túlélem? Menjünk orvoshoz.

Az elkövetkezendő egy évben orvostól orvosig jártam.

„Úristen Felicia, maga szörnyen sovány! Azonnal álljon a mérlegre! Jézus. Maga szinte szürke. Lebiggyed a szája széle. Kigúvad a szeme. Teljes vérkép, és pajzsmirigyvizsgálat.” Minden rendben. Oké nagyokos, akkor merre tovább? Fáj a tenyerem, talpam, hátam… Reumatológia. Gratulálok. Huszonévesen BIZTOS, hogy reumás vagyok. Elmentem. Reuma kizárva.

Pszichiátria. Én nem akarok pszichiáterhez menni. Nem vagyok bolond. El kell menni, valaminek segítenie kell. Elmentem.

„Meséljen magáról Felicia!” Huszonötödjére… ott van az ambulánslapomon minden, olvasd el bazdmeg, és írjál gyógyszert amitől jobban leszek. De kurva gyorsan. Amúgy kedves orvos volt, nagyon körültekintő, és tényleg az én érdekeimet nézte. Meghallgatott, felírta az ambuláns lapomra a diagnózist, felírta a gyógyszereket, és elküldött pszichológushoz pszichoterápiára.

Szorongásos depresszió. Mi van???? Nem szorongok, és nem vagyok depressziós. Itt mindenki hülye? A nagyokos kollegáim SEGÍTSÉG és AGGODALOM címszó alatt javasolták, hogy menjek el egy szanatóriumba. SZANATÓRIUMBA. Bolondok. Mindegyik. Menjenek ők oda.

Elkezdtem szedni a gyógyszereket. Nem tudom tisztában vannak-e a kedves olvasók vele, de ha az embernek hangulatjavítót és nyugtatót kell szednie, az biztos, hogy nem nyugszik meg elsőre, és nem lesz optimista és hihetetlenül boldog egyik percről a másikra. Katasztrófa volt az elkövetkezendő időszak. Azt hittem nincs lejjebb… de volt.

40 kiló alatt voltam. Feküdtem, ahol csak tudtam. Ha 5 perces kocsiútra mentünk is, hátul feküdtem. A barátaim lemorzsolódtak. A régi bulis Felicia megszűnt létezni. Nem írtam, nem válaszoltam senkinek. Nem érdekelt. Nekem valami KOMOLY BAJOM van, csak semelyik orvos nem jön rá. Az összes orvos hülye. Voltam anorexiás, voltam bulimiás, voltam rákos. Az emberek pofátlanok, és csak a szaftos pletyka érdekli őket. Egy idő után már senkinek nem mondtam semmit. Mindenkiről a rosszat feltételeztem, és nem engedtem, hogy segítsenek. Rengeteget sírtam, ami egyrészt a gyógyszerek mellékhatása volt, mivel egy érzelmi hullámvasúton voltam, amíg be nem állította az orvos a megfelelő adagot. Sírtam én és sírt anya. Hugom próbált kemény maradni, és nem babusgatni, ezzel is motiválva arra, hogy álljak talpra. Apa menekült a szituációból. Megértem. Éltem? Ez nem volt élet…

A nyarat szinte a szobámban töltöttem Anyáéknál. Az albérletből csak azért nem költöztem el, hogy ne szakadjak ki teljesen a szocializációból. Minden alkalommal amikor vissza kellett mennem az albérletbe, sírtam. De mentem, mert tudtam, hogy ez az egy szál van, ami még „összeköt a külvilággal”. Ezen a nyáron is még mindig azzal hitegettem magam, hogy nekem valami szervi bajom van, csak senki nem veszi észre. Ismét elmentem hát orvoshoz, hogy nézzenek meg megint mindent. A pajzsmirigyem, a gyomrom, emésztésem, felszívódást, mindent… és minden alkalommal mindig minden értékem jó volt. Ilyen nincs.

Ősszel átkerültem egy másik részlegre a munkahelyemen. A főnököm nagyon emberi volt, azt mondta átrak egy kevésbé stresszes helyre, ahol össze tudom szedni magam. Az ottani kollegáim tisztában voltak vele, hogy ki vagyok, és miért megyek. Hihetetlenül segítőkészek voltak. De mivel mindenben segítettek, vagy kivették a kezem alól a munkát, így szépen belekényelmesedtem a helyzetbe. Én BETEG vagyok, segítségre szorulok, szegény én. Így telt el az első félév, jobban éreztem kicsit magam, jártam pszichoterápiára, ahol sok dologra fényt derítettünk, de átütő változást nem hozott. Még mindig fogytam... mindeközben persze sorban hallgattam a jobbnál jobb tanácsokat, és poénokat.

„De jó lenne ha adhatnék 10 kilót! Én lefogynék, Te híznál.” - Milyen vicces, ezt hallottam 5 ezerszer.

„Felicia! Te nem ilyen vagy! Hogy jutottál idáig?” – Micsoda kérdés. Szerinted ha tudnám a választ, itt tartanék?

„Szedd már össze magad! Olyan erős lány vagy!” – Hagyjál békén.

„Eszel Te rendesen?” – Ez volt a kedvencem. Nem eszem, dehogy eszem. Fényevő lettem.

A második „problémás” karácsonyon ismét elkaptam a hányós-hasmenős vírust. Nem tudtam enni semmit a jó kis fogásokból. És ekkor beütött a krach. Az otthoni szobámban van teljes alakos tükör. Mikor már lábra tudtam állni, épp öltöztem, amikor megálltam a tükör előtt. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Úgy néztem ki, mint egy csontváz. A medencecsontom nem csak elől, hátul is kint volt. A bordáim, kulcscsontom, arccsontom… mindenem. Se cici, se popsi, semmi. Az arcom beesett. Úristen ez én vagyok? Az nem lehet…. NEM LEHET!!!!

És akkor eljutott az agyamig a „Csak Te tudsz magadon segíteni” mondat, amit drága édesanyukám próbált eljuttatni a tudatomig az elmúlt másfél évben. A gödör alján voltam.

34 kiló voltam. Nincs tovább. Nem volt lejjebb. Én vagyok a megoldás.

„Csináld azt, amit szeretsz, ami átlendít a holtponton!” Mit csináljak? Sport. Visszamegyek, lesz ami lesz.

Elmentem egy személyi edzőhöz, és elmeséltem neki mindent. Azt mondta nagyon kis lépésekben fogunk haladni, mert a fogyás miatt az izmaimat is lefogytam. Először megerősítjük a hát és a törzs izmaimat, utána pedig haladunk felfele. Sírtam, amikor először megláttam magam a tükörben. Előre billentett medence, púpos hát, előre húzott vállak… Ez tényleg én vagyok? Szánalmas. Hol van a régi izmos, sportos Felicia? Ott volt, mélyen bennem… nekem CSAK annyi volt a dolgom, hogy elkezdjek hinni benne. Több hónapon keresztül csak pulóverben és hosszú nadrágban, háttal a tükörnek edzettem, hogy ne kapjak sokkot a látványtól. Az edzőm maximálisan támogatott mindenben, a legelső felüléstől, az utolsó guggolásig. Sok hisztit hallgatott végig, de sosem engedte, hogy az edzőteremben elhagyjam magam. Hálistennek az izmaim nem felejtettek, és viszonylag gyorsan fejlődtem, és tudtam újra súlyokkal edzeni. Szerettem az edzőterembe járni, mert ott úgy éreztem ÉN teszek azért, hogy jobban legyek, és nem egy kanapén fekve, világmegváltó gondolatokkal próbálunk meg rájönni a probléma okára. De nem hagytam abba a pszichoterápiát, sőt hipnózisra is elmentem, nem egyszer. Elkezdtem megbarátkozni a helyzettel, és már nem csak siránkoztam, hogy de rossz nekem, és sajnáljon mindenki, hanem próbáltam megoldást találni az adott szituációra. Rohadtul nem volt könnyű.

Első körben elmentünk új ruhákat venni Anyával, hogy ne melegítőbe járjak mindig, hanem olyan ruhában, amiben jól érzem magam. Amikor először mentünk a bevásárlóközpontba, csak két üzletbe mentünk be. Utána sírás. Sok a tükör. Semmi nem jó. Fáj a hátam, menjünk innen. Másodjára már három üzletbe mentünk be. Ugyanaz a történet, semmi nem jó, hogy nézek ki, azonnal menjünk innen. De nem adtam fel. Mindig eggyel több üzletbe mentünk be. Ma már újra vásárolgatok egyedül is… de sokáig nem mertem egyedül menni.

A megmaradt barátaim is elfogadták, hogy probléma van, és hagytak addig, míg magamtól nem mondtam, hogy szeretnék újra ide meg oda menni. Addig, ha volt kedvük átjöttek, vagy én mentem, de mindig olyan helyen voltunk, ahol biztonságban éreztem magam, tudtam feküdni, ha úgy éreztem. Nem baszogattak, csak türelmesen vártak. Sose lehetek nekik elég hálás ezért.

Nyárra már voltak szép ruháim, megtanultam a H&M gyerekosztályáról öltözködni, újra elkezdtem szeretni a munkám. Egyre több helyre merészkedtem el, egyre több emberrel. Az elején csak egy órát voltam, aztán mindig egy kicsivel többet.

Szeptemberben új lehetőséget kaptam, visszakerülhettem egy hasonló részlegre, ahol korábban dolgoztam. Először megijedtem a lehetőségtől, mert a hátam nem szűnt meg fájni teljesen. A sporttól nagyon sokat javult, de még bizonyos szituációkban befeszítettem. Végül úgy voltam vele, hogy menni fog. Meg tudom csinálni. Képes leszek rá.

Képes voltam. Két tündér kolleganőt kaptam ismét, akik nem engedték, hogy elhagyjam magam. Támogattak, de nem csináltak meg helyettem semmit. Egyre több „Jé ezt is meg tudom csinálni” élményem volt. A sportban megállíthatatlanul haladtam felfele. Küzdöttem, iszonyatosan küzdöttem, és már hittem. Hittem, hogy csak kijutok a gödörből. Egyedül. Mert képes vagyok rá.

2018. január 1. 43 kiló vagyok. 43 kiló tömör erő, akarat és hit. Nincs messze a gödör vége. De már nem félek. Kijutok.​

( A boritókép, csak illusztráció )


329 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • instagram
  • pinterest
  • blogger