• Andi (29)

A nap, amikor rájöttem, hogy jó nő vagyok


2014 februárt írtunk. Budapesten tél volt, és én nem láttam a kiutat. Kezemben a frissen megszerzett diplomámmal, de állást nem kaptam sehol. A családom büszke volt rám az elért eredményeim miatt, de én nem éreztem magam sikeresnek. Addig csak plátói szerelmeim voltak. 121 kiló voltam, biztos voltam benne, hogy nem kellek senkinek és nem fogok férjhez menni.

Májusra eljutottam odáig, hogy mély depresszióba estem. A hajam ebben az időben sötét színű volt, akárcsak a kedélyem, és az ágyamból is csak akkor keltem ki, ha nagyon muszáj volt.

Egy nap valami mégis megváltozott. Esély nyílt a változásra egy álláslehetőség révén, ráadásul a világ másik felén: New Yorkban au pairt kerestek. A rövid fekete hajam és a 121 kilóm nem zavarta azt a párt, aki a dadájukká fogadott a 4 gyerekük mellé.

A világ újra világos lett, bár még nem láttam, hogy mennyire. 2014 novemberében már Manhattan utcáin sétáltam. Hihetetlen, gondoltam magamban. Sokszor mondják, hogy csak lépésekben lehet változtatni, ahhoz, hogy eredményes legyen. Én viszont azt gondoltam, hogy dobbantani kell, nagyot ugrani, akár az ismeretlenbe is.

Teltek a hónapok, a hajam elkezdett újra nőni, valamint kivilágosodni, csak úgy, mint minden körülöttem. Boldog voltam, minden új dolognak úgy örültem, mint egy gyerek a karácsonyfa alatt. Egy évvel azután, hogy kiköltöztem, lehetőség adódott egy fotósorozatra. Soha előtte nem gondoltam magamról, hogy ilyenre is kapható vagyok. Én, aki nem szereti, ha mások fotózzák, mert nem láttam magam szépnek. Mégis profi fotók készültek, és először éreztem, hogy belül is elindult egy változás. Nőnek éreztem magam, szépnek, holott még mindig az a félénk lány voltam, aki gondolt egy nagyot, és nekivágott a nagyvilágnak. A fotókra nagyon büszke voltam, hiszen azt a nőt láttam viszont, aki szeretnék lenni. De valami még mindig hiányzott. A visszajelzés egy olyan pasitól, akire én is azt mondanám, hogy „na, ő férfi a talpán”. Barátok, rokonok, családtagok hiába mondták, hogy szép vagyok, teljesen más ez, mint egy férfi szemében vonzónak látni magam és tőle kapni a bókot. Ezt a visszajelzést sose kaptam meg, egészen 2016 nyaráig.

Már másfél éve éltem kint, lassan lejárt a két év, amire leszerződtem, és lassan vissza kellett költöznöm Magyarországra, hacsak nem találok kint egy férjet, vagy valaki nem ajánlja fel, hogy fizeti a főiskolámat. Mivel nem egyedül voltam dada, meglepett, amikor fél évvel az én szerződésem lejárta előtt közölte a munkatársam, hogy felmondott. Mivel nagyon megszerettük egymást a családdal, leültünk megbeszélni a továbbiakat. Természetesen felajánlották, hogy fizetik az iskolámat, én pedig haladékot kértem gondolkodni. Valójában nem volt mit megfontolni, hiszen másfél évvel ezelőtt ez volt az álmom, viszont volt egy akadály. A Férfi feltűnt az életemben…

Szerintem mindenkinek van plátói szerelme, nekem is volt. Egy napon rám írt a semmiből, hogy „jó nő vagy”. Hihetetlen volt az egész, csak azon tudtam gondolkodni, hogy maradjak vagy hazamenjek. Szerencsémre, neki a helyén volt az esze, és maradásra bírt. Ekkor éreztem magam először Nőnek. Annak, akinek réges-régen kellett volna éreznem magam. Természetesen nem rejtettem véka alá az érzéseimet, amikor beszélgetni kezdtünk, nyílt kártyákkal játszottam. Ha én érzek vagy gondolok valamit, azt bizony kimondom. Volt-e már ebből gondom? Rengeteg, de úgy gondolom, hogy még így is mindig megéri őszintének lenni.

A plátói szerelem hívjuk csak Megmentőnek. Sokáig vártam erre a mondatra, „jó nő vagy”, és milyen furcsa az élet, hogy pont az első „szerelmemtől” kaphattam ezt meg. Vele a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, amikor csak lehet, beszélgetünk, és nem csak általános dolgokról.

2016 novemberében egy régebbi, körülbelül öt évvel ezelőtti kép akadt a kezembe a telefonomon. Épp a tükör előtt álltam, amikor megnéztem a képet, majd magamat. Valami nem stimmelt. Néztem a tükörben magamat, majd a képet. Mi nem stimmel? Az arcom és a testem. Mi a gond? Kérdeztem magamtól, és nagy levegőt vettem. Soványabb voltam, nem is kicsit. Meglepődve vettem ezt észre, két év után most először csodálkoztam rá magamra. Kíváncsiságból vettem egy mérleget: 22 kilóval voltam könnyebb. Büszkén mutattam meg ezt is meg a világnak. Még valami, amit sikerült elérnem a nővé válásom útján.

A 2016-os karácsonyt és szilvesztert a vízumom miatt Magyarországon töltöttem. Találkoztam a családommal, a barátokkal és a „Megmentőmmel” is. Láss csodát, mindenkinek feltűnt a változás. Régen is mosolygós, jókedvű voltam, de ez az új nő még valamit kapott. Magabiztosságot, amit nem félt megmutatni. Visszatértem 2017 januárjában Amerikába, és elkezdtem a főiskolát. Elindult a „férjvadászat” is, de kevés sikerrel, mert valami még mindig hiányzott...

A Megmentő a világ másik felén volt, Magyarországon. 2017 július 18-án minden megváltozott. Az eredeti súlyomhoz képest már 30 kiló mínusznál tartottam, a pink hajam kiszőkült. Munka után kisminkeltem magam, felvettem az új vörös miniruhám, magas sarkúm, és megálltam az egész alakos tükröm előtt. Elállt a szavam… Az a NŐ állt a tükörben előttem, akit 18 évesen megálmodtam. A szőke haj, a soványabb, de még mindig telt alak és kifejező szemek. A lelkem tükre, és pontosan azt láttam, amit akartam: egy magabiztos, szexi nőt. Elsírtam magam…A smink elkenődött, de ott állt Ő, a szőke „bombázó”. Újra kisminkeltem magam, csináltam egy fényképet és feltöltöttem a közösségi oldalaimra. Like-ok és szívecskék sokasága érkezett, és elismerő kommentek, olyan férfiaktól is, akikről álmodni sem mertem volna.

2017-es nyara kavalkád volt, és bővelkedett kalandokban. Tobzódtam az érzésben, hogy vonzó nő vagyok, aki mindenkit megkaphat. 2017 októberében újabb fotósorozat készült, ekkor már a magabiztos nőről, akiből árad a szexualitás. Feltöltöttem az új képeimet a társkeresőkre. Persze nem maradt el a hatás. Hatalmas rajongótábort gyűjtöttem össze 2017 decemberéig.

A társkereső oldalak rejtenek buktatókat, de lehetőségeket is. Amikor kapok egy üzenetet, mindig a férfi képét nézem meg először. Én vagyok az, aki pontozni szokott. A "Varázslónak" a képei alapján 6-ost adtam a 10-ből, viszont a szövege megkapó volt. Levelezgettünk napokig, majd megkapta a számomat. Másnap este már telefonon beszélgettünk. Emlékszem az első beszélgetésünk végére tisztán.

  • Mit gondolsz rólam? – kérdezte, és én mosolyogtam az ablakom felé.

  • Humoros, jóképű pasi vagy. Te mit gondolsz rólam? – kérdeztem vissza, és vártam a választ.

  • Meg van az az egész alakos kép, ahol sétálsz? Rövid farmer van rajtad és fekete csizma. Egy magabiztos, gyönyörű nőt látok, aki meghódította a világot. – felelte komolyan, és bennem megállt a levegő.

Elvarázsolta szívemet, és valóban látta a Nőt bennem, akinek éreztem magam. Találkoztunk, sokat beszélgettünk, és együtt töltöttük az éjszakát, de a Varázsló nem az a típusú férfi volt, aki beéri egy nővel, holott mindig azt mondta, és mai napig azt mondogatja, „Ha lenne egy barátnőm, olyan lenne, mint Te!”. Nehéz volt a Varázsló bűbájából kigyógyulni, közel 3 hónapba telt, és még ma is nehéz, amikor felhív és próbál elcsábítani, de már tudom, hogy valóban ki vagyok és mit érek. A NŐ, aki mindig szerettem volna lenni, és ezt nem a Megmentőnek vagy a Varázslónak köszönhetem, hanem New Yorknak, ahol újjászülettem és az álmaimból felépítettem egy új világot.


0 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • instagram
  • pinterest
  • blogger