• Léna (36)

Apám fiút akart, lánynak születtem!


A kislányokat miért nem tanítják meg arra, hogy mennyire értékesek? Több, mint 30 évembe került, mire elkeztem merni önmagam lenni. Én az apámtól mindig tartottam. A félelem bevésődött kis szívembe még réges régen, amikor kicsi lány voltam. Sose szerette anyámat, csak azért tért vissza folyton hozzá, mert használni akarta. Másra nem emlékszem csak a félelemre, a mellettem lévő ágyról hallatszódó furcsa, egy gyerek számára teljesen érthetetlen hangokra és arra, hogy sosem voltam elég jó neki. Nem fiúnak születtem, ennyi bűnöm volt. A magam módján igyekeztem neki megfelelni, igazán nagyon igyekeztem. Megtanultam rendesen fiúk módjára kezet fogni, fejest ugrani alig három évesen a leges legmélyebb vízbe és persze hallgatni, amikor rémísztően feszült volt. Sosem ismertem igazán mégis mindig hiányzott. Éjszakákat töltöttem a bejárati ajtóban, hogy le ne maradjak, ha talán jönne. Nem jött, legtöbbször nem jött. Bármennyire igyekeztem nem tudtam elég jó „fia” lenni, én a babákat szerettem.

Már hat éve, hogy nem beszéltem vele. És most itt állok London kellős közepén egy edzőterem lépcsőfordulójában kezemben a mobilommal. A könnyeimmel küszködöm, a gyomrom remeg... a száma beütve... már csak tárcsáznom kellene. Hat éve nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Szeretem az apámat. Nem tudom miért, de szeretem. Nem érdemelte ki a szeretetemet, de nem tudok mást tenni, mint szeretni. Az én szívemmel csak szeretni lehet. Nem haragudtam rá igazából sohasem, pedig hányszor, de hányszor mart a lelkembe.

Ma posztolt egy képet, pedig sohasem szokott. Nagy horgász. Most az ő nagy büszkeségét tette közzé. Kifogott egy majdnem 40 kilós halat. Ez volt az álma... megannyiszor emlegette a Tisza tóban élő hatalmas harcsákat. Nem hittem, hogy sikerül neki. De mégis sikerült... a halak nem különösebben érdekelnek. Azonban megdöbbentem saját magamon. Amint a fényképre pilantottam elsírtam magam. Az évekig elfojtott szeretet most egyszerre feltört és nem hagy nyugton. Ha most nem hívom fel, akkor soha. A felesége fogja felvenni a telefont, ez biztos. Valószínűleg ugyanazt a forgatókönyvet élik... Apa a fotelban ül, sört bont, tévét néz... A felesége pedig szolgálja... apa nem állna fel a söre mellől azért, hogy válaszoljon a telefonra.

Kicsöng.... Bárcsak ne venné fel... Mit fogok mondani?... Mit lehet hat év után mondani?... És...

  • Igen, tessék! – a feleség az, ugyanolyan lélek nélküli hangon szól most is mint, ahogy mindig is.

  • Csókolom. Apa otthon van? – Nem mutatkozom be, felesleges... gondolom rajtam kívül egy nő sem szólítja az apámat apának... Nem is válaszol nekem, csak hívja apámat.

A pár másodperc, amíg a telefonhoz ér óráknak tűnik. A könnyeimmel küszködöm...

  • Szia Kislányom... – a hangjában meglepődést érzek. Mást nem, csupán meglepődést...

  • Szia Apa! Gratulálok! Láttam, hogy kifogtad a Böhönyei Tohonyát... – micsoda hülye kezdet...

  • Igen, kifogtam. – mondja büszkén...

Ezután már minden homályos... csak hallgatom, ahogyan beszél... nem fontos, hogy mit... csak beszél... én is beszélek... boldogan... örül nekem...

  • Apa, most mennem kell.

  • Persze kislányom, menj csak.

  • Apa!..... Szeretlek! – Sírok. Soha életemben nem mondtam ki neki ezt a szót. Most egy másodpercre elhallgat... Talán túl sok ez neki ennyi év után...

  • Én is szeretlek, kislányom. – Ő is most mondta ki először... – Majd hívj még! – és leteszi a telefont...

Könnyes szemmel, boldogan lépek az edzőterembe. Nem érdekel, hogy mit gondolnak a többiek. Minden porcikám remeg a meghatottságtól és az izgalomtól. Mostmár van apám.

/ A címlapkép, csak illusztráció /


452 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • instagram
  • pinterest
  • blogger