• Léna (36)

Első leszbikus élményem - Egy hétvége Varsóban


Ébredezem, egy pillanatig nem is tudom, hol vagyok. Meleg van, nagyon meleg... A forgalom zaja beszűrődik az ablakon. Nem túl hangosan, épp csak annyira, hogy érzékeljem, velem ébred Varsó is. A belváros napközben mindig zsúfolt és Ella ablaka egy főútra néz, közvetlenül a Laziczky park mellett. Ma viszont szombat van, lassabb minden.

Ella még alszik mellettem. Olyan törékeny és gyönyörű. Megsimogatnám... Mégis, inkább hagyom aludni. Jó itt feküdni, jó húzni a pillanatot. Még nem akarom, hogy elkezdődjön a nap. Nem akarom, hogy Ella felébredjen... Még egy picit nem...Félek attól, hogy a kapcsolatunk sohasem lesz már a régi. De olyan csodálatos volt a tegnap éjjel. Mindketten elengedtük magunkat, engedtük, hogy a világ megszűnjön létezni körülöttünk. Nem bántam meg egyetlen percet sem, viszont Ellának talán bűntudata van, hisz a világ szerint bűn az, amit tettünk. Én mégsem érzem annak. Hogyan is érezném bűnnek azt, ami ilyen csodálatos, és a maga módján egészen ártatlan?

Valamiféle láthatatlan, ezüstösen ragyogó fonál mindig is összekapcsolt minket a szívünknél. Legalábbis én így képzelem el a köztünk lévő megmagyarázhatatlan köteléket. Félek, hogy ez mostantól más lesz, mert átléptünk egy olyan határt, ami nem "normális" a hozzánk hasonló, mások által sikeresnek vélt és a férfiak számára rendkívül vonzó nőknél. Mindketten a férfiakhoz vonzódunk, mégis megtörtént. Nem terveztük, sohasem gondoltunk arra, hogy szeretkezni fogunk. Olyan természetesen jóleső érzés volt simogatni őt abban az éjszakai klubban. Aztán az a csók a taxiban, az ölelés, amit már nem tudtunk elengedni, és ami addig vezetett, hogy most itt fekszem meztelenül, attól rettegve, hogy elvesztem őt.

Még fél óra telik el, mire felém fordul. Kinyitja a szemét és rám mosolyog, én pedig megsimogatom.

- Jó reggelt! – mondja halkan és közben átölel.

Megkönnyebbülten mosolygok és megsimogatom az arcát. Boldog vagyok, ragyogok, érzem, hogy ő sem bánt meg egyetlen percet sem.

Kimegyek a fürdőszobába. Valami különleges bizsergés fog el. Talán ez a szabadság? Izgatott vagyok, könnyed, valahogyan a világ fölé emelkedtem, vagy talán saját magam fölé. Legalábbis a fölé az önmagam fölé, akit eddig saját magamnak hittem. Belenézek a tükörbe, soha nem volt még ilyen élő a szemem, soha nem voltam még ilyen szép. Valami megmagyarázhatatlan erő felszabadult bennem. Egy erő, mely eddig mélyen el volt rejtve bennem. Korántsem az váltotta ki, hogy nővel szeretkeztem...Hanem inkább az, hogy engedtem, hogy szabad legyek végre. Engedtem, hogy az az üvegkalitka, amit annyi év alatt építettem, széttörjön darabjaira. Végre engedtem, végre kiléptem a sorból, végre élek.

Visszamegyek a szobába. Ella már az ágyon ül.

- Mi történt velünk? - kérdezte.

- Csoda. - feleltem.

Ezután már minden a régi, illetve annak tűnik. Hisz minden intenzívebb köztünk, a bizalom, a szeretet, az elfogadás, az élet ízének érzékelése. A madarak hangosabban énekelnek, a szél kedvesebben zenél, a nap finomabban melegít.

Ella önfeledten csacsog miközben a reggelit készíti. Észre sem veszi, hogy ő is úgy ragyog, mint még soha azelőtt.

- Ma Chopin-t játszanak a parkban. Van kedved jönni? – kérdezi miközben elém teszi a nagyon zöld és nagyon ronda turmixot, ami szerencsére sokkal finomabb, mint ahogy kinéz.

- Persze, hogyne volna.

Nagyon tetszik az ötlet. Titkon azért bízom benne, hogy csak ketten leszünk és nem hívja Michal-t.

A parkban egészen sokan vannak, mi mégis találunk egy helyet, ahonnan a zongoraszó is jól hallatszik, és van elég hely arra is, hogy kényelmesen lefeküdjünk a fűbe. Michal telefonál és közli, hogy csak vacsorára tud csatlakozni hozzánk. Hallom Ella hangján, hogy örül annak, hogy még egy kicsit kettesben lehetünk. A fű kissé hűvös, de leterítünk egy pokrócot. Így már kellemesebb. Lefekszem, Ella mellém, megfogja a kezem, együtt lélegzünk. A szél pont annyira fúj, hogy a júliusi nap hőségét békés meleggé változtassa. Mindent egyszerre érzékelek. A föld biztonságot adva tartja a testem, szinte eggyé olvadok vele. A fű csiklandozza csupasz karomat, a nap melegít, a szél simogat, zongoraszó... és Ella érintése. Valóban, megváltozott a világ, illetve az, ahogyan érzékelem. Eddig nem is tudtam, mi az, hogy élet.

A koncert után az estét már Michal-lal töltjük. Neki nincs szeme ahhoz, hogy lássa a ragyogást. Beleragadt valami általa kitalált életbe, és nem tudja felemelni a fejét elég magasra ahhoz, hogy észrevegye mennyi csoda veszi körül. Nincs sokáig velünk. Dolga van...Mindig dolga van. Vacsora közben Ella felveti neki az összeköltözés ötletét. Szereti ezt a férfit. A ragyogó gyönyörű csoda és a belülről elszürkült anyag...Nem illenek össze, Ella mégis szereti. Nem szólok, mert boldognak szeretném látni Ellát, és ő most így éli meg a boldogságot.

Holnap visszatérek Budapestre, és viszem magammal a titkom...

Reggel még van időnk együtt reggelizni. Ella most nem csacsog, csak a "nagyonzöldet" készíti csendben. Leül velem szemben. Tudjuk, hogy így talán már többé sohasem leszünk együtt, hogy ez a hétvége egy megismételhetetlen varázslat volt, mégis örökké összetartozunk.

Megszelídítettük egymást, mint a Kisherceg a Rókát.

Itt a taxi, indulnom kell...Lekísér, és én még egyszer megcsókolom. Nem zavar, hogy néznek, és Ellát sem zavarja. Beülök a taxiba, de most nincs kedvem a sofőrrel beszélgetni. Mosolygok csendben, elégedett, boldog és szabad vagyok. Már meg merem engedni magamnak, hogy önfeledten önmagam legyek. Soha nem leszek már ugyanaz a nő, hiszen sokkal inkább Nővé váltam.

Nem lettem leszbikus, sőt. Nő vagyok, akiben nincs félelem többé. Csupán a szex tette volna velem mindezt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kevesen értik majd meg a hirtelen változást, és azt is tudom, hogy sokak előtt a történetem örök titok marad majd.

775 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • instagram
  • pinterest
  • blogger