• Jakabfy Eszter (31)

Hogy nem lett mellrákom?


Nem gondoltam, hogy ennek a történetnek valaha is nyoma lesz, de muszáj kiírnom magamból. Hátha segít valakinek, vagy legalább elgondolkodtat néhány embert.

Hogy nem lett mellrákom?

Az egész néhány hónapja kezdődött, amikor munkahelyet váltottam. Jöttek az ilyenkor szokásos orvosi alkalmassági körök: tüdőszűrés és üzemorvosi vizsgálat egy csütörtöki napon. A cég orvosa egy 60 év feletti hölgy volt. Kicsit furcsa volt a kisugárzása (általában jók a megérzéseim), de gondoltam, biztos nem lesz semmi gond. Sok orvosnál és több üzemorvosi vizsgálaton megfordultam már, nem vár rám semmi újdonság – gondoltam. Mikor a doktornő azt mondta, hogy biztos, ami biztos, ő engem alaposabban megvizsgál, hiszen nem ismer, gondoltam, miért is ne? A mellvizsgálaton ugyan kissé meglepődtem, hiszen ez már végképp nem tartozik a hatáskörébe, nem szóltam semmit. Aztán mikor hanyatt feküdtem a vizsgálóasztalon, egy nagyon erős nyomást éreztem. Rettentően megnyomta a jobb mellemet, majd flegmán és fellengző hangnemben közölte: „Ugye tudja, hogy egy csomó van a mellében?”.

Elfehéredtem, és csak annyit bírtam kinyögni, hogy „nem”. Amint lehetett, menekülni akartam onnan. Talán a mondata elől, vagy inkább a stílusa elől, nem tudom. Ahogy kiértem az ajtón, a sírás kerülgetett, kisebb sokkot kaptam. Felhívtam páromat, és elhadartam mindent, de sietnem kellett még a volt munkáltatómhoz a papírjaimért. Hazafelé még mindig kattogott az agyam. A családban – lekopogom - , soha semmilyen daganatos megbetegedés nem volt. A betegséggel a közvetlen közelemben is csak másfél éve találkoztam, egy barátom miatt. Persze a párom azt mondta, hogy nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Hiszen lehet csak egy zsírcsomó, vagy esetleg egy ciszta, de én rettegtem. Azon a hétvégén hazautaztunk a szüleimhez. Nem tudtam magamban tartani a dolgot, és egész hétvégén potyogtak a könnyeim.

Az első sokk után hétfőn nekiestem a kutatásnak, hogy kihez és hova induljak el. A háziorvosom jelenleg még Budapesten van, hozzá a hétfőn kezdődő új munkám miatt nem mehettem, így helyben kellett megoldanom. Találtam egy nőgyógyászt, akihez időpontot szerettem volna kérni. Az asszisztens hölgy kérdezte, hogy miről volna szó, mert a doktor úr naptára eléggé tele van. A könnyeimet visszanyelve elmondtam pár szóban a félelmem. Ő nagyon kedves és együttérző hangon tovább irányított egy másik orvoshoz, aki ugyan érsebész főorvos, de a rendelési napján az első két órában beutaló nélkül fogadja az ilyen problémával érkezőket.

A második munkanapomon az újdonsült főnököm elé kellett állnom, és elmondani mi a helyzet. Tudnia kellett róla, hiszen innentől munkaidőben is kellett orvoshoz és vizsgálatokra járnom. Szerencsémre nagyon jól fogadta, és a teljes támogatásáról biztosított. Ritka az ilyen ember, az ilyen főnök - hálás is vagyok érte a sorsnak.

Alig egy héttel a hír után már az érsebészeten ültem reggel 7:30-kor, könnyes szemekkel. Az asszisztens hölgy ott is nagyon kedves volt, ahogy a doktor úr is. Amikor megvizsgált, csak annyit mondott, hogy először is nyugodjak meg. A csomó nem a mellemben van, hanem a szövetek alatt, a bordámon. Mivel azóta, hogy a doktornő megnyomta, nagyon fájt, első körben röntgenre küldött el, hogy nem látszik-e valami a bordáimon, majd előjegyeztetett ultrahangra is, amire gyorsan sor került. Mikor kijöttem, már megkönnyebbültem. Egy héttel később a röntgen eredményemmel mentem hozzá. Azt javasolta, hogy mivel az nem mutatott semmit, próbáljunk meg egy gyulladáscsökkentő kúrát, hátha ez megoldja a helyzetet. Ha mégsem, akkor megsürgetjük az ultrahangot. December első felében lett vége kúrának, de az a „valami” még ott volt, csak már nem fájt.

Nagyjából karácsony táján egyre jobban éreztem, hogy valami nincs rendben. Újra fájni kezdett, és felébredt bennem a félelem, de szerencsére a rengeteg munka, az új környezet, az az óriási kihívás, amiben a napjaimat pörgettem, kissé el tudta terelni a figyelmem. Beletemettem magam, és szinte el is felejtettem az időpontot, de szerencsére még novemberben beírtam a telefonomba, így kedden csipogott, hogy másnap jelenésem van.

Egy fiatal, harmincas évei végén járó orvos csinálta az ultrahangot. Előtte kérte, hogy mondjam el hogy derült fény erre, milyen vizsgálatok voltak, milyen gyógyszert kaptam. Mikor elmondtam neki, hogy ki és hogyan fedezte fel ezt a „valamit”, szinte sokkot kapott, hogy egy üzemorvos, akinek ez nem tartozik a hatáskörébe, valamint a legkevésbé sem ért hozzá, milyen alapon vizsgált meg ilyen szempontból. Még én nyugtattam őt az asszisztensével karöltve.

A lényeg: nagy valószínűséggel az a borzalmas fájdalom, amit akkor éreztem, amikor megnyomta a mellem, okozott egy gyulladást. A mellszövetben, valamint a bordám porcos végénél, ahol kisebb mennyiségű folyadékot is mutatott a vizsgálat. Hogy mi az a „valami”, amit a doktornő simán csomóként emlegetett? A bordám egy kitüremkedése, ami valószínűleg azért nem tűnt fel soha, mert világéletemben ott volt. Így első lépésben egy két hónapos nagyon intenzív gyulladáscsökkentő kezelés következett.

Mi volt bennem?

Egyrészt öröm és megkönnyebbülés, másrészt harag. A „túlbuzgó” doktornő miatt két hónapig rémálom volt az életem: féltem egyedül maradni, mert akkor tudtam, hogy a gondolataimat nem tudom elhallgattatni. Nem tudtam teljesen elengedni magam soha, bármilyen jó is volt a pillanat. Lélekben fel kellett készülnöm mindenre, hogy a következő vizsgálaton a következő orvos bármit mondhat. A családomnak azt kellett néznie heteken át, hogy vagy a könnyeimmel küszködöm, vagy a munkába temetem magam. Haragudtam magamra is, amiért nem hallgattam a megérzéseimre, és nem mondtam „NEM”-et, amikor úgy éreztem, hogy kellett volna. Csak azért, mert egy orvos állt velem szemben, nem mondtam semmit, hallgattam.

Megváltoztam: megtanultam, hogy álljak ki magamért, és ne féljek hallgatni a megérzéseimre, élvezzem ki az életem minden percét, és hogy a „szeretlek” szót, soha nem lehet elégszer kimondani, az ölelésből pedig soha nem elég. Az érzéseimet nem szabad elrejtenem többé. Sírtam buszon, sok ember között, egyedül otthon, vagy épp a párom ölébe kucorodva. Ebből annyi derült ki számomra, hogy az embereknek, ha fel is tűnnek az érzéseink, nem tesznek semmit. Akkor ezek után miért kellene elrejtenünk őket?

Aki szeret, az ezekkel együtt is szeret. Az idő a legnagyobb érték az életünkben, a pillanat, amiben épp élünk. Mindenre jut időnk - mindenre, amire igazán kell.

A leletek eredményével visszakaptam megsokszorozva azt a hetekre ellopott életörömöt, ami általában jellemez. Hálás vagyok ezért a leckéért. Hálás, mert élhetek. Milyen természetesnek is veszünk dolgokat, az egészségünket, pedig nem az.


420 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • instagram
  • pinterest
  • blogger