• Lénárt Éva (31)

Elérni az álmaid és rájönni, hogy nem is erre vágysz - Üvöltő szelek


Az én történetem 1986 őszén kezdődött, ekkor születtem. Persze nem Ádámtól és Évától fogom elmesélni, bár talán épp a nevem miatt, az a bizonyos kígyó és alma az egész életem végigkíséri.

Egyáltalán nem mondhatom, hogy nehéz vagy sanyarú gyerekkorom volt, hiszen egy szabadabb kor hajnalán voltunk és egészségesen, szerető családba érkeztem, ahol mindent megtettek értem. „Te csak tanulj és dolgozz mindig keményen…légy óvatos a változással, ne add fel a biztosat a bizonytalanért…vigyázz magadra…az otthon és a család a legfontosabb… Légy jó, a többi nem számít.” Ezzel az alapcsomaggal érkeztem 30 évvel később Chilébe, annak is a legdélebbi pontjára dolgozni, ahonnan már látszott az Antarktisz. Hogy miért épp ide? A véletlen…

Amit el szeretnék mesélni, az egyetlen délután története. Visszanézve már tudom, hogy ez volt a pont, ami után már másképp néztem a világot, az utam és saját magam. Nem csoda történt, nem is hihetetlen vagy megmagyarázhatatlan dolgok – az igazi csodák a szürke hétköznapokban vannak, sokszor a lábunk és szemünk előtt, csak nem vettük észre és nem értettük őket.

Ezen a ködös délelőttön tizenketten indultunk útnak. Kirándulást terveztünk egy világító toronyhoz. Már két hete voltunk Chilében, Punta Arenasban. 15 különböző nemzetiségű, karakterű, tudású, temperamentumú ember, nagyon eltérő szemlélettel, akiket addig csak az kötött össze, hogy egy számítástechnikai nagyvállalatnál dolgoztak, és évekig a legjobbnak kellett lenniük, hogy ezt a kiküldetési lehetőséget megkaphassák.

Egy hónapra érkeztünk a chilei fejlődő régióba önkéntes NGO konzulensként, ennyi idő alatt kellett a projektet befejezni, és nagyon szigorú volt a határidő, sok feladattal. Már mindenkinek hiányzott a család, a saját ágyunk és a házi koszt, kiütköztek a kisebb konfliktusok, fáradtak voltunk, hiszen sokan nem csak nappal, de éjjel is dolgoztunk. Amikor pedig épp nem, akkor igyekeztünk egymást támogatni, leginkább a finom chilei borok társaságában. Kicsit kótyagosan kászálódtam le a buszról a tengerparton, sose voltam korán kelő típus, a reggeli helyett futtában lehúzott kávé se hozta meg épp a kedvem a túrához. Mit is mondtak? 7 km vagy fél óra séta? Az nem olyan vészes, az ég is tiszta, most annyira a szél se fúj, nem kínlódom a vízhatlan túranadrággal, elég ez a két réteg pamut cicanadrág és a vékonyabb kabát a polár pulcsival. Mit is jelent spanyolul ez a tábla? Isidor világítótorony a „világ végén”, tájvédelmi körzet. Hát nem épp festői. Minden szürke, a napnak esélye sincs ilyen felhőkön áthatolni, talán 5 fok lehet, hiszen már közeleg a tél. Milyen ironikus… Mindig az volt az álmom, hogy Dél-Amerikába utazzak, ahol süt a nap a fehér homokos tengerparton, mindenhol színek és pezsgés. Aha...hát nem egészen, de ezt dobta a gép, majdcsak kihozzuk ebből is a legjobbat, annál bármi jobb, mint hogy megint órákon át a szobában görnyedjek a laptop fölött, megvár.

Az óceán hatalmas, hallom a morajlást bal oldalról, fekete-szürke-méregzöld végtelen. Maga a part kavicsos, sok morózus fekete sziklatömbbel, 5-10 méter széles föveny, jobb oldalt pedig sűrű patagóniai bozót, majd gigantikus fák. Mikor kicsi voltam, szerettem fekete és fehér kavicsokat gyűjteni a Balaton és folyópartokon. Csak fekete és csak fehér, ellentétek, minden egyszerű volt, valami vagy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Azóta felnőttem. Már tudom, hogy a fekete és a fehér csak a kezdet és a vég a skálán, közte pedig az élet a szürke nagyon nagyon sok árnyalata, amit igyekszünk színekkel megtölteni.

Az első tizenöt percben még beszélgetünk, majd mindenki más tempóra áll be, egyre inkább a gondolataiba merül, élvezi a friss levegőt. Van, aki már gyanakodva kémleli az eget, hisz soha nem teszi ki a lábát esőben, míg más lelkesen fotózza a rákok partra vetett páncéljait. Mindig legelől szeretek menni, de most hátul, innen mindenkit látok és a saját ritmusom követhetem. Mostmár kezdek fázni, a hegyi túránál elég volt ez a ruha mennyiség, de itt erősebb a szél, óceáni pára van, nem mozgok elég gyorsan, és lehet nem ártott volna enni valamit. Furcsa ez a hely, a part a világ végén. Még jó, hogy nem szoktam horror filmeket nézni, biztos, hogy legalább öt eszembe jutna.

Valamiért itt megállt az idő, Patagónia óriásai meghajoltak már rég az orkánok erejétől, az óceán pedig egyre haragosabb. A pingvinek már rég behúzódtak az egyik szigetre, a kondorok is túl vannak a napi vadászaton, a puma a sziklás fennsíkon vadászik, itt egy lélek se lesz, csak ezek a hangos sirályok. Vajon tudják irányítani, hova repülnek ilyen szélben?

Elég tehetetlennek tűnnek, ahogy vitorláznak, néha pedig szinte megdermednek a levegőben. Kicsit én is ilyennek érzem magam.

6 éve ugyanott dolgozom és az utolsó másfél év már minden erőmet kivette, a csapat fele már egyenként felmondott, beszürkültem a sok hitegetéstől, robottól, de maradtam, mert tudtam, hogy ezzel a projekttel nagyon sok embernek segíthetünk majd…és hát…Dél-Amerika. Sose volt elég spórolt pénzem, hogy magamtól utazzam be, pedig mostmár látom, hogy a repjegyet pár hónap alatt meg tudtam volna venni, a többi pedig hátizsákos-önkéntes módon nem nagy költség, sok helyen adnak szállást is pár óra munkáért cserébe. A biztonság pedig…most ahhoz is írásos engedély kell a menedzsmenttől, hogy hétvégén kiránduljunk, a táncos szórakozóhelyre nem is kaptunk engedték, mert biztos, ami biztos…viselkedjünk...pedig semmivel sem vagyok nagyobb veszélyben az utcákon, mint otthon Budapesten. Persze, értékes mindenki, nem kockáztatnak.

Rugdosom a kavicsokat, mérges vagyok. Miért pont ide kerültem? Mások már lelkesen posztolnak a trópusi napsütésből jópár szélességi körrel fentebbről, ott a projekt is egyszerűbb, de én megint a sűrűjébe kerültem. Pedig nagyon örültem, hogy lesz egy hónapom távol mindentől, amikor átgondolhatom, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Végülis, most van időm magammal foglalkozni, nem kell ehhez wellness.

Min gondolkodjak? Munkán? Fáradt vagyok, fogalmam sincs, miben vagyok igazán jó. Márpedig muszáj kitalálnom, mert egy nappal a kiutazásom előtt bejelentették, hogy a teljes egységet átszervezik és feloszlatják Budapesten. Gyakorlatilag hiába faggatom a HR-t emailben 8órával mögöttük időben, még azt se sikerült megtudnom, hogy mikortól leszek munkanélküli. Ne aggódjak, hisz közgazdász diplomám van? Remek, az informatikánál jobban csak a számvitel hagy hidegebben. Az első egy hetet azzal töltöttem, hogy önéletrajzot frissítettem és minden olyan helyre, munkakörre jelentkeztem, ahol legalább fél évig nem akarom majd felvágni az ereimet. Vajon meddig lesz elég a megtakarításom? Áh, nem akarok ezzel foglalkozni, mert szívem szerint kiabálnék, hangosabban, mint ezek az éhenkórász sirályok.

Milyen egyszerűnek tűnt az élet kisiskolásként, azt hittem, hogy 30 évesen már én is boldog anyuka leszek, és mondjuk, ha nem is hercegnő (hiszen Diana épp elég trauma volt), de minimum nagykövet…vagy annak a felesége. De mindenképp valami nemes célért szeretnék dolgozni…és utazni…látni a világot…más kultúrákat és embereket.

Tulajdonképpen nézőpont kérdése, bár a nagyköveti ambíciókkal rögtön a diplomaosztó után leszámoltam, de most itt vagyok 15 külföldivel az isten háta mögött, és bízom benne, hogy a helyiek számára lesz majd eredménye a munkánknak. Persze lehet, hogy ez naivitás, már látom a politikai, üzleti stratégiai szálakat, amik mozgatják a rendszert. De hol vagyok ebben én?

Itt. Átfagyva az óceán partján és ez már nem pára, hanem esik, a szél egyre erősebb. Még hogy felhők, annak a hegynek már a fele nem látszik a ködtől. Egyáltalán hány óra van? Valami nem stimmel, túl régóta jövünk, sehol egy lélek és a part nem akar véget érni. Nem baj, menj tovább, biztos tudják a többiek ott elől, hogy mit csinálnak. Na akkor gondolkodjunk...

Hogy állok a csodás család és anyasággal 30 évesen? Mindenkitől ezt hallom, meg kéne már állapodni, az ismerőseim fele már házas és babázik, a másik fele megvalósítja az álmait és a földi paradicsomban tobzódik, a Facebook szerint.

Biológiai óra? Nem, nem ketyeg. A múlt héten a projekt miatt egy fogyatékkal élő gyermekekkel foglalkozó rehabilitációs klinikán voltam terepszemlén a közösségi rendezvényhez. Budapesten is önkénteskedem, láttam már sok beteg gyereket. De ez keményebb. Őszintén csodálom ezeket a szülőket, hogy van ennyi erejük mosolyogni, a kicsik pedig igazi hősök.

Az egyikük valamiért a nyakamba ugrott, kis örökmozgó lurkó neurológiai és immunrendszeri gondokkal. Nem akart elengedni, csak nézett rám hatalmas barna szemekkel, amik korántsem biztos, hogy engem láttak. Az orvos azt mondta, hogy biztosan azért csodálkozott a kis totyogós, mert sosem látott még zöld szemű, szőke, világos bőrű nőt, aki olyan nyelvet beszélt, amit ő nem ismer – neki valamiféle angyal voltam. Sosem éreztem magam ennyire különlegesnek, csak mert valaki játszani hívott. De nem, távolról sem vagyok angyal és nem akarok csalódást okozni.

Elfogyott a part, már a bozótban menetelünk. Nem éppen ruganyos amazonként suhanok, mindenen fennakadok…sehol egy út, csak vékony piros szalagok az ágakra kötve. Hol van már az a világítótorony?!

Egyáltalán nem vagyok még kész arra, hogy a saját gyermekem a kezemben tartsam, hiszen egy kicsit még én is az vagyok. 30 év ide vagy oda, tudom, hogy majd akarok családot, és képes vagyok magam elé helyezni másokat, de most a legalapvetőbb biztonsági hálót sem érzem ehhez. Félek, de szeretném is. Nem segít, hogy mindenki más jobban tudja, mit kéne tennem.

És Ő? Otthon vár. A legjobb barátom, egy társ, akire azt hiszem, számíthatok majd. Annyi mindenen átmentünk már az elmúlt években, eleve sebekkel érkeztünk és igyekeztünk bízni, hogy most nem sérülünk. Miért érzem, hogy elfáradtam? Hiszen erős vagyok, mindent túlélek, megtanultam. A saját gyűrűm van az ujjamon, fogalmam sincs, milyen lehet egy lánykérés, az esküvőktől pedig mindig vert a víz. Nem tudom, mitől félek jobban, hogy megkér vagy hogy még miért nem tette. Nem tudunk még összeköltözni, anyagilag is nehezen jutunk ötről a hatra. És ha összebútorozunk, mi lesz, ha nem fog működni? Elhagy majd ő is, ha nem lesz már rám szüksége…vagy el fogom rontani, mert nyughatatlan vagyok, ő pedig jobbat érdemel. Azt mondták, legyek jó, de mennyire és meddig tudok az lenni? És ha én szeretek néha rossz is lenni?

Még pont ez kellett, itt van ez a kolléga, jobb, ha elkerüljük egymást, valahogy túlságosan vonz, mint egy mágnes, sokat beszélgetünk, állandóan zavarban vagyok, mintha mindig is ismertem volna, magamat látom benne...bosszant, hogy lehet valaki látszólag ennyire tökéletes. Még jó, hogy már tudom, hogy nincs Nagy Ő. Bárki lehet az, akivel kölcsönösen mindig egymás mellett döntünk. Hányszor égettem már meg magam, mikor a szívem követtem.

Nem látom az utat…

Fent vagyunk. Négykézláb, a szétmállott fa lépcsők helyett a saras domboldalon a szélben kúszva, de fent vagyunk. És most? A világítótorony zárva. A kilátás…biztosan pazar, jó időben, de most 10 méternél távolabbra nem látok. Most inkább ijesztő itt, hatalmasak ezek a sziklák, morog ránk az óceán, a fákat tépik az üvöltő szelek. Már átázott a felső réteg ruha rajtam, remegnek az izmaim. Menjünk vissza, vagy bárhová, ahol meleg van.

Egy magányos csónak a parton…elmosolyodom, a maga módján romantikus ez a hely. De hova tűnt az ösvény és föveny, amin idefelé átvágtunk? Dagály. Ó a fene, és ez a szürkeség egyre sötétebb. A vezetőnk beismeri, elnézte a távot, nem kilométer, hanem mérföld volt, és az előrejelzés szerint hamarabb ideér a vihar.

Nem baj, látszik a part, csak már nem mindenhol tudunk átjutni. A hullámok nagyon erősek, ha egy ilyen nekicsap a sziklának vagy megcsúszom, fogalmam sincs, hogy kaparnak össze. Kitérünk, kicsit bentebb az erdő felé, vízmosásokon át, és egyre nehezebb a piros szalagokat megtalálni.

A csapat is szétszakadt, csak pár embert látok, de igyekszünk segíteni, húzni egymást. Sebes folyású, több méter széles víztömeg lett az előbbi kis patakból, amin át kell vergődni. Két fa mohás törzse a híd a következő dombhoz. Megcsúsztam, forog minden, jeges hideg. Naná, hogy nyakig elmerültem, ahogy sodort a víz. Élesek a kövek, de nyúl felém egy kéz, rémült szemek. Ne állj meg! Nem, a fejem nem ütöttem be, az mindig is kemény volt, de a hátizsákomban lévő mobilom elfelejtettem zacskóba tenni…hátha kiszárad. Azzal úgyse tudnánk segítséget kérni, mert már az eső is átáztatta. Menjünk. Már nem gondolkodom.

Újra a parton. Egyik láb a másik után, mindig csak még egy lépés. Ne nézz fel, nagyon messze a vége. Hogy lehet, hogy visszafelé is szembe fúj ez az eszeveszett szél? Mindig! Vacogok, mindenemből csöpög a víz. Hogy a hullámokból is kapok a nyakamba a sziklák révén, az már fel se tűnik. A bakancsom tele van vízzel, kövekkel. Nem érdekel. Most itt kell lennem.

Elkezdek köveket gyűjteni, csak szürkét, tökéletesen kerek, sima felszínűt. Szorítom a tenyeremben és megyek előre. Miért állnak a többiek? Az ott egy kereszt táblával? Nem tudjuk már a nevet elolvasni, lemarta a sós víz a történetet. Fiatal volt, a vonásai még látszódnak a képen. Vajon baleset érte vagy bántották? Vagy ő akarta itt befejezni? A világ végén, ahol a part megszakadt? Egy hatalmas kő áll a fakereszt előtt, rajta egy szó. Libertad. Szabadság. De kettétört.

Már örülök az esőnek, lemossa a könnyeimet, nem látszanak. De hiszen nekem jó életem van, akkor miért irigylem ezt az ismeretlent? A békéjét, a bátorságát az élethez. Döntött, így vagy úgy. Nekem mit jelent a szabadság és meddig megyek el érte? Azt, hogy elengedtem és elengedett mindenki, akit szeretek. Ez a teljes szabadság, a legmagasabb fok. Amikor már nincs olyan, hogy KELL, nincs félelem, hogy csalódást okozol, nincs vágy, hogy megfelelj. Amikor minden a tiéd és semmi sem.

Nem akarok még menni, de muszáj, egyre nehezebben hajlítom a lábaimat, már nem érzem az ujjakat, fáj a hátam, ahol beütöttem eséskor. Egy hete a múzeumban láttam, hogy az őslakosok itt védelmező ruha nélkül vadásztak, dacoltak a félelmeikkel és a természet erőivel. Majd a tűznél állatprémekben összebújtak, gyorsan megszáradtak. Igazuk volt, milyen egyszerű. Le akarom venni a ruháimat, szinte húznak le, mint az ólom, tele vannak vízzel. Futni akarok, érezni az izmaimat.

Valaki kézenfog és húz előre, mert a hullámok egyre jobban mossák el az utat és a partot mögöttünk. Nem tudom, mennyi időbe telt, hogy mindannyian kijussunk. A buszon vacogtunk, és hallgatásba burkolóztunk. Biztonságban vagyunk.

A szálláson a szobám ajtajánál egy női kéz a vállamon, ahogy próbálom fáradtan remegve kinyitni az ajtót. „Csak azt akartam mondani, hogy köszönöm.” De hát mit? „Amikor úgy éreztem, hogy elfogyott az erőm és nem tudok tovább menni, a meghasadt szabadság sziklája után, hátra néztem és azt láttam, hogy mosolyogva jössz. Szégyelltem magam, hiszen te sokkal jobban átfagytál, mégsem álltál meg és nem panaszkodtál.” Mosoly? Én csak a könnyeket nevettem ki.

A szobában végre leküzdöttem a ruhákat magamról, az ólom bakancsot, tele sós vízzel és hordalékkal, a hólyagos lábamról. Elnyúltam a meleg padlón a fürdőben, és csak a lüktetést hallgattam belül, ahogy áramlik bennem a vér és lassan minden porcikám remegése elmúlt, az erő maradt. Felálltam és szembenéztem…a tükörrel, magammal. Hogy lehet…szép…hisz csak törött szilánkok sokasága? Mi tart egyben? Miért nem robban ketté a nyomástól? A válasz előttem volt bemaratva az üvegtükörbe, Tierra del Fuego.

A tűz földje. Ezért kellett pont ide jönnöm. Hogy a saját szememben lássam újra azt a tüzet, a szenvedélyt, amit nagyon mélyre sodort már bennem a sok hullám és örvény. Ez mindig visz még egy és még egy lépéssel tovább…akár a világ végén is. Már hazamehetek, mert tudom, hogy bárhogy döntök, mindenhol szabad vagyok.

612 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • instagram
  • pinterest
  • blogger