Amikor már nincs lejjebb...

 

Olvashattunk már egy olyan történetet a blogban, ahol a hölgy lába alól kicsúszott a talaj, és most minden erejével azon van, hogy felálljon a gödörből és nem adja fel. Nos, hasonló dolog velem is megtörtént, szeretném ezt megosztani most az olvasókkal.

 

21 éves voltam, amikor összekerültem a volt vőlegényemmel, nagy szerelem volt, a mai napig megjelenik néha álmomban, pedig már 6 éve nem vagyunk együtt. Hamar összeköltöztünk, előbb albérletbe, majd vettünk egy saját kis kertes házat egy vidéki nagyvárosban, ahol nem volt központi fűtés, csak vegyes tüzelésű kazán, nem volt betonút, távol volt a belvárostól, de én mégis imádtam ott lakni. Ez volt a mi kis otthonunk.

 

A párom eljegyzett, terveztem, hogy majd fősuli után jöhet a baba. Aztán mire végeztem a főiskolán, gondoltam várjunk még. Majd szépen lassan elmúlt a szerelem és mivel mindketten elég fiatalok voltunk még, csak egyre jobban eltávolodtunk egymástól, ő a haverokkal való italozásba menekült, én pedig a táncban találtam vigaszt. 7,5 év után úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk tovább együtt élni és közös jövőt tervezni. Főleg én voltam, aki mondogatta már egy ideje, hogy ez így nem fog menni, változzon meg, persze ma már látom, hogy nekem is többet kellett volna tennem és nem csak elvárni, hogy ő tegyen dolgokat. Végül ő volt az, aki új szerelmet talált, így bejelentette, hogy hamarosan elköltözik.

 

Iszonyú fájdalmas volt a szakítás, még neki is, volt, hogy egy éjszakát végig sírt. És persze nekem is nagyon nehéz volt. A felismerés, hogy tényleg elveszíthetem őt, újra felkorbácsolta az érzelmeimet iránta. De akkor már nem volt visszaút. Miután elköltözött, ott maradtam egyedül a házban, amit el kellett adnunk előbb-utóbb, hiszen hitelünk volt rajta. Néhány hónapig egészen jól éreztem magam, felszabadultam, majd pár hónap után rám szakadt a magány és a „most mi lesz velem” érzés.

 

Soha nem éltem egyedül korábban, nem tudtam hova fogok menni, ha eladjuk a házat és egyáltalán el sem tudtam képzelni, hogy másé legyen az imádott kis házikónk. És most mindent elölről kell majd kezdeni?? Én ezt nem akarom! Mivel a szüleimtől azt a mintát láttam gyerekkoromban, hogy a depresszióba menekülés a megoldás, így én is ezt választottam. Szép lassan teljesen leamortizáltam magam, a 178 cm-es magasságomhoz 53 kg voltam, és eldöntöttem, hogy én nem akarok élni. Nem akarok mindent újrakezdeni. 

 

Nem akartam segítséget kérni, orvoshoz menni, gyógyszereket szedni, de mivel nem ettem és aludni sem tudtam, így az agyam is kezdte felmondani a szolgálatot, ezért egy munkahelyi kiborulásom után bátyám bevitt a pszichiátriára és ott is tartottak. Ez ment egy évig. Pszichiátriára be, onnan ki. Még a munkahelyemet is elveszítettem emiatt. Mérhetetlen önsajnálat és önzőség volt bennem. Nem hittem a gyógyszerekben, hogy majd azoktól én jobban leszek, nem is akartam jobban lenni. És meggyőződésem, hogy nem is azoktól gyógyultam meg. Egyszer csak úgy döntöttem, hogy elég volt, és akartam már jobban lenni. Innen szépen lassan elindult a javulás. Interneten megismerkedtem egy budapesti fiúval, akihez rövid időn belül felköltöztem és munkát is hamar találtam. Nem tartott sokáig a kapcsolatunk, csupán pár hónapig, de mai napig hálás vagyok neki, amiért kitartott mellettem, bár látta, tudta, hogy mi van velem. Még sokszor remegő kézzel raktam a cukrot a kávéba. Szakításunk után béreltem egy szobát egy albérletben, ez már lassan 5 éve volt. Ma már egyedül élek, jó állásom van, amit szeretek és várom, hogy a nekem megfelelő társ is megtaláljon. 

 

Azóta is voltak kisebb-nagyobb nehézségek az életemben, de elhatároztam, hogy még egyszer nem fogok ilyen mélyre süllyedni. Nem engedhetem meg magamnak. Persze a félsz bennem van, hiszen édesanyám egy pszichiátriai betegek otthonában él, édesapám pedig öngyilkos lett. De ez az ő sorsuk. Nekem tennem kell azért, hogy más legyen. Ebben sokat segítenek a barátaim is, akik mellettem állnak, ha kell és tükröt tartanak sok esetben. Szakember segítségét sem szégyellem igénybe venni, ha úgy érzem, hogy nem tudok valamit egyedül a helyére tenni, feldolgozni. 

 

Amit nagyon sajnálok, hogy a családomat sok fájdalomnak és idegeskedésnek tettem ki annak idején azzal, hogy nem akartam kimászni a gödörből. 

 

Pedig van kiút, csak akarni kell…

 

( A borítókép, illusztráció )

 

Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Tetszik
Please reload

Bánalmi Norbert - A Nő világa könyv

A Nő világa - könyv

Hiánypótló olvasmány,
NEM csak Nőknek!

Vámos Miklós

személyes ajánlásával

Kapható, a nagyobb  könyvesboltokban.

Legutóbbi történetek
Please reload

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • instagram
  • pinterest
  • blogger
  • LinkedIn