Harcosok klubja, első pofon a szerelmedtől

  

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mikor változtam meg úgy igazán, egyik napról a másikra, akkor két napot mondanék, ami hatalmas változást hozott az életembe. Egy nő számára azt hiszem, a gyermekei születésénél nincs fontosabb - én is megéltem ezt, négyszer is. Csodálatos érzés volt a karjaimban tartani őket, és biztos vagyok benne, hogy ők is sokat változtattak rajtam, de az igazi változásokat nem az ő születésük hozta meg számomra.

 

Az egyik akkor következett be, mikor hosszú-hosszú évek után először láttam a gyerekkori barátnőmet. Aznap történt velem valami olyan, amit nem tudok máshogyan nevezni, mint felismerésnek. Mikor belépett az ajtómon, éreztem a parfümjének az illatát, csodaszép kabátja volt, és sálja, valahogy ezt vettem észre először. Aztán a fülbevalóját, a sminkjét, olyan szép volt - én pedig… álltam a mackónadrágomban, még a szemöldököm sem volt kiszedve, és arra gondoltam, hogy elvesztettem az énem egy darabkáját, a nőt, aki csinos és szép. Akkorra már nem voltam más, csak egy házi cseléd, anyaszerepben. Nem mintha a külső olyan fontos lenne, de mégis, egy nőnek igenis fontos, hogy legyen magára öt perce naponta, hogy megcsinálja a haját vagy kilakkozza a körmét. A felismerést a beszélgetésünk hozta el. Elmesélte, hogy nem jó a kapcsolata a férjével, hogy bántja őt, konkrétan megverte, még akkor is megütötte, mikor a gyermekük a karján ült. Görcsbe szorult a gyomrom. Mesélt, és én meghallgattam. A végén újra elmondta, hogy el fog válni.

 

Gondolom, mindenki ismeri azt a képet az internetről, amin egy macska ül egy hordozóban, aminek hiányzik a teteje, és a macska meredten bámulja a kifelé vezető utat, amit annak hisz, de ott csak rácsok vannak. Pont így éreztem magam akkor, hogy ott van a válás lehetősége, hogy megszabadulhatok én is a poklomból. Akkor már régóta vert a férjem, és zsarolt, lelkileg terrorizált. Percre pontosan érkeztem az oviból haza, minden lépésemről tudott. Nem kaptam levegőt mellette. Ha éppen jó kedve volt, akkor csak az ételt szidta, amit főztem, persze evés után. Sohasem tudtam jót főzni neki.

 

Egyszer, mikor kaptam tőle egy pofont, a gyerekeknek elmagyarázta, hogy megérdemeltem ezt, hogy anyát is nevelni kell, ő is szokott rosszat csinálni. Onnantól kezdve a gyermekeim is semmibe vettek, nem hatottak rájuk a szavaim, bármit kértem vagy mondtam. Apa volt a mindenható, aki mindenki sorsáról döntött, és mindenkit nevelt, még engem is.

Hosszú ruhákban jártam, olyanok voltak rajtam, mintha egy zsákot vettem volna fel, de eltakarták a foltjaimat. Más ne lássa meg, csak ez járt a fejemben. Micsoda szégyen lenne, ha valaki észrevenné, és megkérdezné, hogy ugyan mitől lila a combom. Biztos kitaláltam volna valamit, de hála a zsákruhának, nem kellett. Persze így nem voltam kívánatos más férfiak számára sem, vagyis a férjem nem féltékenykedhetett, hogy kinek veszek fel szép ruhát. Elszoktam már én attól. Ott voltak a gyerekek, és nekem, mint anyának, össze kellett tartanom a családot. Nem mertem lépni. Albérletben éltünk. Ugyan hová mehettem volna?

 

Adósságunk is volt akkoriban, nem sok, de hozzájárult ahhoz, hogy maradjak. A férjem folyton azt hajtogatta, hogy semmire sem vagyok jó, hogy senkinek se kellenék, örüljek, hogy ő a férjem. Volt idő, amikor örültem! Tényleg elhittem, hogy nála jobb férjem nem lehet, hogy más is ezt tenné velem, amit ő, mert magamban kerestem a hibát, és mindig én akartam változni. Csakhogy neki semmi sem volt elég, bármit is tettem, bárhogy igyekeztem, mindig csak szidott. Valahogy még magam előtt is tagadtam, hogy mi történik velem. Nem bántani akar ő...csak mérges volt...és megérdemeltem. Nem is ütött olyan nagyot, csak felhúzták a munkahelyén...és tényleg odaégett a pirítós. Bocsánatot kért, és megbánta, hogy a falhoz nyomott. Hogy miért tagadtam le magam előtt is? Mert még a barátnőmnek is féltem elmondani, hogy velem is ez történik. Mert akkor valósággá válik, hogy igen, engem ver a férjem, aztán már elkerülhetetlen a következő lépés.


Változtam, megállíthatatlanul. Ott motoszkált a fejemben az a szó, hogy válás. Belegondoltam, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha csak a gyerekek lennének és én. Milyen lenne nem félni este hatkor, hogy nemsokára belép az ajtón. Milyen lenne, ha nem lenne veszekedés, eltűnne a felelősség, hogy minden az én dolgom otthon, és ha elfelejtek valamit, akkor kiabálás van. Ha főznék, akkor nem lenne, aki szidná az ételt, amit az asztalra teszek. Hiszen, ha beteg voltam is, senki sem ápolt. A gyerekeket születésüktől fogva én láttam el. Meg tudnám csinálni, és még jó is lenne! Ha nem kellenék senkinek, akkor is jobb egyedülálló anyának lenni, mint feketenadálytő krémet venni a patikában, szemlesütve, mintha a homlokomra lenne írva, hogy mire kell.

 

Aztán egyik nap, miután elvittem oviba a gyerekeket, elé álltam. Válni akarok. Szinte sírva mondtam ki. Rám se nézett. Nem vette komolyan, hogy mit karattyolok. Csak úgy félvállról kérdezte meg, hogy ugyan hová mennék? Mondtam, hogy anyámhoz. Kértem, hogy beszéljük meg, hiszen egyikünk sem boldog, ő sem, én sem. Hiszen még főzni se tudok, miért tart maga mellett, talál jobbat nálam. A magyarázkodásom közepén kaptam az első pofont. Akkora volt, hogy az ágyra estem, és csöngött a fülem tőle. Fel se eszméltem még, mikor jött a második, a másik oldalról, de már ököllel. Próbáltam védekezni, de nem is láttam rendesen, a csapások pedig folyamatosan jöttek. Addig a napig nem ütötte soha ilyen erősen az arcomat. Azt mondogatta, hogy elcsúfít, hogy tényleg ne kelljek másnak, mert csak ribanckodni akarok, azért akarok válni. Mondtam, hogy látleletet fogok vetetni, azt hittem, hogy ez majd visszatartja, de még nagyobbat ütött. Akkor valahogy úgy hasba tudtam rúgni, hogy ki tudtam mászni alóla, és csak szaladtam...papucsban, decemberben. A szomszédba mentem, ami egy iskola volt. Egy tanártól kértem segítséget, vérzett az orrom, és alig láttam.

 

Az a nap változtatott meg igazán. Kijött a rendőrség, de nem vitték el. Annak ellenére, hogy látták, hogy nézek ki. Meghallgattak, a gyerekeket is megkérdezték, őt is. Ő azt mondta, hogy leestem a lépcsőről, hazudott, annyi gerinc nem volt benne, hogy bevallja, hogy mit tett. A rendőr megkérdezte, hogy mit akarok tenni. Mondtam, hogy el akarok költözni, el akarok válni, a férjem még a telefonomat is elvette. Még jó, hogy szóltam a rendőrnek akkor, mert legalább azt visszaadatták vele. Nem vitték el. Ott maradtam vele egy házban. Azt hittem, ha kérek, akkor biztos, hogy kapok segítséget. Nem így volt, segítség sehol. Életem leghosszabb éjszakája volt, a telefonommal a kezemben próbáltam aludni, de minden nesz felébresztett. Iszonyú volt az a rettegés, attól féltem, hogy éjszaka megöl, a gyerekeket is, engem is.

 

Feljelentettem őt másnap, vetettem látleletet is, és intéztem a költözést anyámhoz. Nem volt könnyű látleletet vetetni, de szerencsére a barátnőm elkísért. Az orvos, aki megnézett, egy férfi volt, és iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam előtte. Akkor is, ha orvos volt. Éppen nevetgéltek valamin az asszisztensével, mikor beléptem az ajtón. Leültem, mondtam, hogy mit szeretnék. Folyt a papírmunka és a vizsgálat egyszerre, közben az asszisztensnővel tovább nevetgéltek, mintha ott se lennék. Nem mertem megmutatni minden sérülésemet. Egyszerűen képtelen voltam rá, csak ami az arcomon volt, azt nézte meg, elküldött koponya-röntgenre. Ott is megkérdezték, hogy ki bántott így. Elcsukló hangon mondtam, hogy a férjem.

 

Akkor váltam igazi harcossá. Mikor először megmutattam a sebeimet, megfogadtam, hogy soha többé nem bánthat senki, hogy ezt nem érdemelheti meg egyetlen ember sem. Nincs olyan, hogy megérdemelte! Valahol mélyen addig is harcos voltam. Hiszen küzdöttem és túléltem minden egyes napot. Olyasmiket tanultam meg, amiket muszáj volt, például dugulást elhárítani, az ajtót visszarakni a helyére, a fenyőfának lefaragni a végét, hogy beleilleszkedjen a talpába, havat lapátolni, nehéz szatyrokat cipelni, egyedül padlószőnyeget lerakni, költözéskor egyedül összepakolni mindent, és túléltem… Nehéz volt, de mindent meg tudtam oldani.

Lélekben is harcos voltam. A férjem mindent elvett tőlem, tönkretett lelkileg, megalázott, elvette az önbecsülésemet, a hitemet, de maradt belőlem egy százalék, egy reménysugár, hogy egyszer majd visszaépítem magam, visszaszerzek mindent.

 

Végigvittem a válást, bár nagyon nehéz volt. Hiába állította három pszichológus is, hogy a férjem a gyerekeket is, engem is bántalmazott, mégis kapott láthatási jogot. Végigvittem egy rágalmazási pert is, amit a válás alatt indított, mert úgy gondolta, ha rendőrségi eljárás van ellenem folyamatban, akkor majd neki ítélik a gyerekeket. Szerencsére nem így történt, kapott egy próbára bocsátást, ami azt jelenti, hogy ha bizonyos időn belül újra próbálkozik valamivel, akkor azért is, és a rágalmazásért is jobban megbüntetik.


Harcossá váltam. Olyan igazivá, aki minden erejével küzd, hogy védje a gyerekeit, és nem adja fel. Hittem magamban, hogy végig tudom csinálni.

Azt gondolná az ember, hogy ha otthagyja a bántalmazót, akkor vége. Nem volt vége. Hol könyörgött, hogy visszakapjon, mert mennyire szeret és mindent megbánt, hol zsarolt, fenyegetett, hogy elveszi a gyerekeimet. Nem tudta. Rengeteg dologgal próbálkozott, de kitartottam. Feljelentett a gyámhatóságon is, többször. Nem volt titok többé semmi, tudott mindent az óvónő, a gyerekek tanárai, sőt, ahol éltem, a szomszédok is. Nem szégyeltem magam többé, el tudtam mondani, hogy igen, ez történt, de már nem hagyom bántani magunkat. Soha többé!


Minden megváltozott. Hét évvel ezelőtt kezdődött, és a mai napig tart ez a változás. Rájöttem, hogy többre vagyok képes, mint a háztartás vezetése, hogy bármit el tudok intézni a hivatalokban, hogy milyen ügyes vagyok, kreatív, és igenis jó ember, jó anya. Rájöttem, hogy lehetek még nő, akkor is, ha már anya vagyok, sőt! Szerencsém volt, mert végül megtapasztaltam az igazi szerelmet is, ami még nagyobb erőt ad nekem. Megtanultam felállni és szembenézni a félelemmel, amazonként harcolni a családomért, a gyerekeimért - önmagamért.

( A boritókép, csak illusztráció )

 

Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Tetszik
Please reload

Bánalmi Norbert - A Nő világa könyv

A Nő világa - könyv

Hiánypótló olvasmány,
NEM csak Nőknek!

Vámos Miklós

személyes ajánlásával

Kapható, a nagyobb  könyvesboltokban.

Legutóbbi történetek
Please reload

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • instagram
  • pinterest
  • blogger
  • LinkedIn