Szeretetkurva voltam - Léna menekül

 

Végre itt a busz. Megint késett, pedig csak a szomszéd városból jön, mégis szinte mindig késik. Egy ilyen kellemes tavaszi estén nem is esik olyan nehezemre a várakozás. A tavasz a kedvenc évszakom, valahogy jobb mély levegőt venni ilyenkor, nagyokat sóhajtani. Sokat sóhajtozom mostanában, a lelkemen ülő súlytól igyekszem megszabadulni. Bár tudom, hogy a sóhajok csupán csak másodpercekre enyhítik a mellkasom ülő nyomást.

Régóta halogatok egy döntést, próbálok a tényről, hogy egy agresszív állattal élek együtt, nem tudomást venni. Most is attól rettegek, hogy ha hazaérek, megint őrjöngeni fog a késés miatt. A gyomrom már-már reflexszerűen összerándul akárhányszor erre gondolok. Nem hibáztatom S.-t, sohasem szerettem. Érzi ezt egy férfi, biztosan érzi. Valósznűleg tehetetlenségében nem tud mást tenni, mint verni és a lelkembe taposni. Tisztában vagyok vele, hogy a jövőtől való félelem miatt tűrök el mindent.

Az a pénz, amit a tanítással keresek nem sokra elég, ráadásul nincs is hová mennem. Anyámhoz visszamehetnék, de onnan pont az őrjöngések miatt menekültem el évekkel ezelőtt. Belefáradtam abba, hogy örökösen háborúban éljek, hogy megalázkodjak egy férfinak, vagy hogy anyámmal küzdjek, csupán azért, mert nem tudom és nem akarom azt az életet élni, amit Ő kitalált nekem.

 

Kivételesen a busz nincs zsúfolásig tömve. Ennek nagyon örülök, mert végre leülhetek és végigolvashatom az utolsó pár oldalt a könyvből. Soha nem olvastam még olyan könyvet, amely ennyire arra ösztönöz, hogy meneküljek, hagyjak hátra mindent. Minden fájdalmat, minden könyörgést, hogy ne üssön többé minden ígéretet minden hamis foszlányát annak a hitnek, hogy biztonságban vagyok.

 

Nem túl sok tapasztalatom van a világról. Félek, nagyon félek! Nem tudom, hogy mi lesz ezután, csak azt tudom, hogy nem hagyom többé bárkinek, hogy ennyire megalázzon. Három évvel ezelőtt S. a saját hányásomból vakart ki, részegen feküdtem egy kocsma előtt. Akkor voltam részeg utoljára, azóta engedem, hogy a jótétemény fejében S. uralkodjon felettem. Sokat köszönhetek neki, családba hozott, gondoskodott rólam, illetve a fizikai szükségleteimről – mindig van itthon étel, szép ruhákban járok és egy csodálatos házban lakom... Nagy ára van ennek, minden egyes nap S. kitép egy darabot a lelkemből. Már 15 kilót híztam és sántítok, fáj a derekam és a csípőm is... minden lépés fáj.

 

Az utolsó oldal. Becsukom a könyvet. Most vagyok lelkileg a legerősebb... Ha most nem lépek, akkor megint nem lesz erőm. Menni fog! Muszáj erősnek lennem. Szerintem Csernus doki nem is tudja, hogy mekkora hatással van ez a könyv azokra, akik olvassák. Szembe állított önmagammal, tükröt tartott elém. Hiába is hazudnék magamnak tovább. Szeretetkurva vagyok, illetve még az sem, hiszen a terroron kívül nem sok szeretetet kapok S.-től. egyszerűen kurva vagyok. Na szép. Egy elhízott, sánta, megalázott kurva. Ez van! Bámulok ki az ablakon, csak nézek magam elé döbbenten. A mellkasom összeszorul, fáj ez a felismerés. Senkit sem hibáztathatok, én saját magam sodortam ebbe a kilátástalan helyzetbe. Talán ha változna, ha megint olyan lenne, mint a legelején vagy ha én változnék, és megpróbálnám szeretni vagy talán végre tényleg össze kellene szedni magam, és menekülni mielőtt rosszabb lesz.

 

Mindjárt megérkezünk. Összeszorul a gyomrom, ugyanúgy, mint minden egyes nap mielőtt leszállok a buszról. Eldönthetem, hogy így élem az életem illetve, hogy élő halott maradok-e, vagy pedig szembenézek saját nyomorommal és kilépek ebből a szarból.

Még egy tizenöt percnyi séta van előttem mielőtt S. házához érek. A gyomrom remeg, többször kerültem már kórházba, mert a hányás nem akart abba maradni és majdnem kiszáradtam az idegesség miatt van. Na jó, ebből elég. Kilépek, de ma este már nem tudok hová menni, nem érném el az utolsó vonatot anyámhoz. Reggel kell mennem. Addig átgondolom, hogy mit vigyek magammal. Tudom, hogy gyorsan kell majd pakolnom és azt is, hogy nem lesz könnyű.

 

Belépek az ajtón, S. az ebédlőasztalnál ül, mérges megint. Izzik körülötte a levegő, a gyomrom remeg. Győzködöm magam, hogy még most utoljára ki kell bírni.

 

- A későbbi busszal jöttél. Kivel voltál? – kérdi, miközben én a kabátomat teszem fel a fogasra.

- Késett a 19:20-as busz. – mondom közönbösen. Az egész forgatókönyvet tudom. Mindjárt feláll, és meg akar félemlíteni, aztán a hajamba markol a tarkómnál és elkezd rángatni. Tudom, hogy ezt utoljára teszi, nincs többé hatalma felettem.

- Azt kérdeztem kivel voltál! – ordít miközben feláll az asztaltól. Közelebb jön, a szemembe néz, látja, hogy félek. Most változik az arca. Megijedt? Remélem, nem sejti, hogy mire készülök. De, sejti.

- Bocsáss meg drága Nusika (így szólított, amikor hízelegni akart). Tudod, hogy milyen hülye tudok lenni. Tudod, hogy szeretlek. – mondja, miközben a kezét a tarkómra teszi. A rettegés autómatikusan bekapcsol. Pedig, most máshogyan ér hozzám, mert benne is felébredt a rettegés.

Csak arra tudok gondolni, hogy el kell altatnom a gyanúját. Nem sejtheti meg, hogy el akarom hagyni.

- Mindig ezt csinálod, sohasem hiszel nekem. Mit gondolsz, hogyan tudnálak megcsalni, amikor minden lépésemet figyeled? Hagyjuk, nem akarok veszekedni. – mondom közömbösen – Megnézünk egy filmet?

- Jó, persze. – bemegy a szobába.

A film alatt úgyis elalszom, reggelre pedig már nem fog gyanakodni.

 

Folyamatosan örlődöm, talán meg kellene elégednem azzal, ami van, talán nem érdemlek többet. Nem, nem lehet ez az életem, még csak 23 éves vagyok. De mi van akkor, ha nekem ennyi jár? Mi van, ha rosszabb lesz? Miből fogok megélni? Nem! Elég! Elegem van! Ha belegondolok, hogy S.-nek szüljek gyereket, még a hideg is kiráz. De a családja annyira kedves és a legkisebb öccse. Mi van, ha soha többé nem látom? És a szülei tárt karokkal fogadtak be, nem lehetek ennyire hálátlan. Állj! Be kell, hogy fejezzem ezt, mert lassan beleőrülök. Meg kell tennem, el kell hagynom. Soha nem lesz több erőm, mint most. Csernus Doki könyve erőt adott a váltáshoz, ha egyszer elmondhatnám neki.

 

Álmos vagyok. Lassan elalszom, a film még tart, de fogalmam sincs mit néztünk. Reggel erős leszek.

 

Mindig korábban kelek, mint S., és ma különösen, hiszen nagyon ideges vagyok. Lemegyek a földszintre, készítek egy kávét, mint ahogy minden egyes nap, leülök az étkező asztalhoz. Még mindenki alszik. Reggel 7 óra van. Talán nagyon halkan most kellene elszöknöm. El se köszönjek senkitől?

Azonnal indulnom kell, csak egy táskát tudok magammal vinni. Most azonnal, gondolkodás nélkül felmegyek és indulok. Igen, ezt teszem.

 

Halkan belépek a szobába. S. mélyen alszik. Leülök a földre, hogy fel ne ébredjen, és átgondolom, hogy mit is pakoljak be.

Felállok, előveszem a táskát nagyon halkan. Rendben, még alszik. Nagyon félek. Telefon, pénztárca, cigi, ruhák, ami a táskába fér. A könyv. Felöltözöm.

Ó ne! Felébredt. Látja, hogy fel vagyok öltözve és épp indulni készülök. Nem várom meg, hogy bármit is mondjon.

- Elmegyek. – mondom és már rohanok is le a lépcsőn. Ki kell jutnom az utcára mielőtt utolér.

A bejárati ajtó be van zárva, a kulcsomat a szobában hagytam. Miért nem gondoltam erre? Itt kell lennie az apja kulcsának valahol. Nem találom sehol nincs. A terasz ajtó! Onnan lejutok. Már itt van. Sebaj, az utcán vagyok. Csak jöjjön egy busz.

 

- Állj meg! Hová mégy? Nem teheted ezt! – ordítja mérgesen,de azonnal abba hagyja, amikor észreveszi, hogy a szomszéd kinéz az ablakon.

Szinte alig hallom, amit mond. Az egyetlen cél most, hogy egy a városba tartó buszon üljek. Már mellettem jön, próbál megnevettetni, és sikerül neki. Elbizonytalanodom. Mi van, ha mégis hülyeséget csinálok? Most elszorul a torkom és feszít a mellkasom. Tiszta hülye vagyok, elcsúnyultam, elhíztam, beteg vagyok, és a szememben már nincs élet. Persze, hogy megyek, dehogy maradok. Látom a saroknál bekanyarodni a buszt. Futok, hogy elérjem. S. is fut. Felszállok, S. is, de folyamatosan mondja, csak mondja, csak kérlel, könyörög, nem nézek rá. Folynak a könnyeim, valahogy mégis fáj a szakítás, pedig ebben a kapcsolatban aztán tényleg nem volt sok jó.

S. most teljesen más mint általában, kedvesen próbál győzködni.

Nézek ki az ablakon, az üvegben visszatükröződik az arcom. Egy elveszett lány néz vissza rám, aki nem tudja mit tesz, és aki talán nagy hibát követ el. Semmit nem tudok szinte az életről. Mi lesz most?

Mindjárt át kell szállnom egy másik buszra, ami a vasútállomásra visz, ő is leszáll. Látja, hogy nem tud mit tenni. A megállóban vannak páran, de mit sem vesznek észre a drámánkból. Megölel, szeretettel ölel. Istenem, de régen éreztem ezt. Talán mégsem jó ötlet elmennem? Gyorsan elhessegetem a gondolatot. Megyek.

- Beszéljünk még, és a cuccaidat is eljuttatom, vagy eljössz értük. – mondja, miközben lazít az ölelésen.

Mélyen a szemembe néz, könnyezik. Már nem harcol velem, nem akarja erőszakkal elvenni a szeretetet, nem akar megalázni, nem akar uralkodni. Megfordul csendben és elmegy. Azonnal megfordulok, és az irányt a másik buszmegálló irányába veszem. Sírok, mert fáj. Nagyon fáj. Minden lépéssel egyre messzebb kerülök S.-től. A súly most még jobban nyom. Érzem, hogy már nem sokáig, egyre könnyebb lesz.

 

Űr van körülöttem. Úgy érzem, mintha most lenne lehetőségem újraépíteni magam és az életem. „Ami nem öl meg, az megerősít.” Ó, de sokat mondogattam ezt, amikor éjszakákon át a gyárban álltam a futószalag mellett, a percek óráknak tűntek, csapdának éreztem és utáltam. Annak is vége lett, és tényleg erősített.

Minden lépés könnyebb. Mély levegőket veszek, minden egyes lépéssel közelebb vagyok az új életemhez. Én írhatom a történetem, és olyan lesz, amilyenre én alakítom.

Várom a vonatot az állomáson, és nézem az embereket, ahogy ők is várakoznak. Minden egyes tekintetben ott egy történet. Az idősebbeken észreveszem, hogy az arcukra íródott a meséjük. A ráncok életük regényének sorai. Milyen érdekes, most látom az életet magam körül, látom, ahogy körülölel. Hol voltam eddig? Miért hagytam ezt eddig? Mitől lehetnék boldog? Ki vagyok én? Miért vagyok én?

Mennyi kérdés, de valahogyan a félelem nincs jelen. A mellkasom könnyebb. Mélyebben lélegzem. Mosolygok, miközben elfoglalom a helyem a vonaton. Közben eszembe jut, hogy fel sem hívtam anyámat, hogy jövök.

Kicseng, felveszi. Elmondom, hogy úton vagyok. Örül neki.

Nem tudom mi lesz ezután. Egyet tudok, hogy csakis abból a helyzetből indulhatok tovább, ami most van. Látnom kell magam és az életemet úgy, ahogy van, olyannak, amilyen.

Még fáj, de engedem, hogy fájjon. Holnap már egy másik nap lesz, egy másik életben...

 

Köszönöm Csernus doki, nagyon köszönöm. 

( A boritókép, csak illusztráció )

 

Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Tetszik
Please reload

Bánalmi Norbert - A Nő világa könyv

A Nő világa - könyv

Hiánypótló olvasmány,
NEM csak Nőknek!

Vámos Miklós

személyes ajánlásával

Kapható, a nagyobb  könyvesboltokban.

Legutóbbi történetek
Please reload

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • instagram
  • pinterest
  • blogger
  • LinkedIn