Összetört tükörvilág - egy tinédzser naplója

Évekkel ezelőtt még én is más voltam. Könnyek, csalódás, és megint a könnyek. Ez mind kellett ahhoz, hogy azzá válhassak, aki ma vagyok. Hosszú folyamat volt, fájdalmas. A már így sem teljesen ép szívem szilánkjai atomokra hullottak, melyeket a mai napig próbálok helyükre illeszteni. Nem megy.

 

Az első csapás 2014 februárjában ért: rák. A család tökéletes képe megrendült, és ahogy a harc kiéleződött, a világomat veszélyeztető pusztulás egyre fenyegetőbb közelségből leselkedett. A nagypapám elbukta a csatát, elment, mi pedig magunkra maradtunk. Együtt, de valahogy mégis egyedül.

 

Az idő nem állt meg, de a következő év nyaráig kegyelmet kaptam.

Augusztusban jártunk, 15 éves és boldog voltam, amikor apám, aki a létemet addig csak biológiailag támogatta, kiragadott a megszokottból 12 napra. 12 nap azért, hogy utána azt mondhassa mindenkinek, ő egy jó szülő és törődik velünk, csak mi elzárkózunk. Mit számít az a 15 év, ami alatt semmit nem kaptunk tőle a folyamatos hazugságon és ámításon kívül? Mégis elmentünk apámhoz, mert akkor még hittünk a csodákban. 288 keserves órát töltöttünk ott, amit látszólag az unalomnak szenteltünk, de a felszín alatt valami sokkal sötétebb lapult. Ámítás. Manipuláció. „Depressziós vagy?” „De jó, hogy itt vagytok! Anyád megütött már?” Szavakkal szeretni. Nem ismert, nem tudta, mennyire nem akarom mindazt, amit ott kaptam. Nem akartam, hogy minden áldott este valaki olyannal legyek, akit nem szeretek, és aki nem szeret engem. Nem akartam, hogy újra elküldjön azzal a címszóval: „Élj!”. Éltem, és addig szerettem is.

 

Hazatérve a sors, vagy valami hasonló, végre adott valamit, ami bizonyította, hogy a rosszat mindig jó követi. Milyen naiv voltam, mikor elhittem, hogy ez állandó! Semmi nem az. Sikereket éltem meg minden téren, élveztem minden pillanatot és volt valakim, akit mindennél jobban szerettem. Aztán ez is elmúlt.

 

Túl sokaknak akartam megfelelni, mindenkinek, végül mégsem sikerült senkinek. A tanulópénzemmé a bánat vált. Fájt minden lélegzetvétel, de már írni sem tudtam. Fogalmam sem volt, mik azok a szavak, amik kifejeznék azt az elviselhetetlen érzést a mellkasomban. Megpróbáltam újra és újra, de mindig kudarcot vallottam. Nem maradt semmi, ami enyhítette volna a belső vihart. Álmatlan éjszakák, a sok „mi lett volna, ha…” mind tőr a szívemben. Amikor sírtam, kinevettek, így vált számomra világossá, mennyire nincs senkim valójában. Ekkora már minden a feje tetejére állt bennem és körülöttem is.

 

Idővel tökéletes álarcot varázsoltam magamnak. Mosolyogtam, szerettem a világot egészen addig, amíg egyedül nem maradtam. Azt hittem, ez majd beválik, ám egy márciusi éjszakán bebizonyosodott mennyire nem sikerült lezárnom a múltat. A fejemben tökéletesen működött minden, csak én voltam, vagyis az az új valaki, akit faragtam magamból. Nem gondoltam, hogy akár egy kép vagy egy rosszul megfogalmazott mondat képes ledönteni minden falat, amit addig magam köré építettem. Egy szimpla bulinak indult…Aztán megint hibáztam. Ott tört el valami véglegesen akkor, amikor már fizikai formát öltött a bennem mélyre elzárt fájdalom. Olyan volt, mint amikor a betegek bizonyos betegségek után újratanulják a járást, a beszédet.

 

Csakhogy én magát az életet tanultam újra. Azt, hogy én magam legyek az elsődleges bíra, akinek meg kell felelnem. Hogy miért pont ezt az utat szánták nekem? Bár tudnám. Az egyetlen, ami biztos, hogy az eddigi 18 évem éppen arra volt elég, hogy megtanuljam elfogadni, amin nem tudok változtatni - és mindig, mindig küzdeni.

 

 

Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Olvasásra ajánlom
Tetszik
Please reload

Bánalmi Norbert - A Nő világa könyv

A Nő világa - könyv

Hiánypótló olvasmány,
NEM csak Nőknek!

Vámos Miklós

személyes ajánlásával

Kapható, a nagyobb  könyvesboltokban.

Legutóbbi történetek
Please reload

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • instagram
  • pinterest
  • blogger
  • LinkedIn