• Bánhalmi Norbert

Csúnya vagyok


Egy megtörtént esetet mesélnék most a történet valódi szereplőjének felfedése nélkül és engedélyével.

Néhány héttel ezelőtt kaptam egy levelet egy 32 éves hölgytől. Tudom, hogy a hölgyek kortalanok, de itt fontos szerepe lesz ennek a számnak. A levélben leírta, hogy heteken belül a krisztusi korba lép és ez kellően frusztrálja, ráadásul már lassan 5 éve nincs senki az életében. Folyamatosan tesz azért, hogy jó kondiban legyen, ápoltnak tartja magát, olyannak aki jól tud alkalmazkodni bármilyen közösségben, de még sem veszi észre őt az ellenkező nem. Nincs kivel megosztani az élet apró örömeit, nincs aki átölelné szorosan és tudna mellette néha gyenge lenni.


Értelmiségi nőként csak egy magyarázattal tudott szolgálni, még pedig azzal, hogy amilyen környezetben mozog, ott ő egy " csúnya lánynak " számít.

A levélből kiderült, hogy mi már találkoztunk is egy reklám konferencián személyesen ahol beszélgettünk a világ nagy és kis dolgairól egy közös ismerősünknek köszönhetően. Ezen a beszélgetésen elejtettem egy mondatot mely megragadt benne s ez adta az apropóját, hogy felkeressen.


Ez a mondat az amiben hiszek is nagyon: " Nincs csúnya ember, csak az aki annak tartja magát. "

A kérése az volt felém, hogy ha ennyire hiszek ebben, segítsek neki bebizonyítani, hogy ő egy igen is szép és csinos nő, akiért tud rajongani legalább egy férfi ezen a világon.

Bevallom őszintén nem tudtam azonnal választ írni a levelére, mert nálam nem így működnek a dolgok, hogy hipp - hopp persze menjünk fotózzunk és biztos, hogy jó lesz. Megpróbáltam visszakeresni az emlékezetemben azt a beszélgetést amire hivatkozott s felidéztem, hogy akkor mit éreztem rajta. Általánosságban az érzéseim és a megérzéseim vezérelnek, a szabad szemmel látható világ mögött hiszem, hogy jóval több leledzik. Emlékeztem a beszélgetés témájára, arra is, hogy hogyan találkoztunk az ismerősünk révén, de nem tudtam felidézni az arcát. Úgy éreztem, hogy már akkor is olyan nő volt, aki "elbújt" a világ elől mert nem maradt meg semmilyen lenyomat bennem, bár lehet, hogy én voltam figyelmetlen.

Megírtam neki egy rövid választ és kértem, hogy találkozzunk személyesen egy kötetlen beszélgetés erejéig, hogy megismerhessem ténylegesen mi is az amiben a segítségére lehetek, illetve hogy tényleg én vagyok -e az akihez fordulnia kell. Fél óra sem telt bele, már kaptam is a választ időpont és helyszín alternatívákkal, melyek mind 48 órán belül voltak. Kiválasztottam egy délutáni időpontot és helyszínként Budapest egyik legszebb panorámáját javasoltam, a Citadellát.

Elérkezett a megbeszélés napja, jelzett a telefonom, hogy 4 óra múlva találkozó. Mindig minden megbeszélésre felkészülök lélekben és gondolatban is, de itt egyszerűen nem tudtam. Kellemes nyári nap volt, nem volt túl meleg és csak ültem a lakásunk erkélyén s gondolkodtam. Természetesnek kezelem az emberekkel való ilyen típusú találkozást, holott tudom, hogy nem az. Hiszen az üzleti életben minden szereplő arra vágyik, hogy valaki őt akarja, vele akarjon dolgozni, mert megbízik a munkájukban. Számomra minden egyes megkeresés megtisztelő és kiemelten kezelem, viszont ezt most inkább tehernek fogtam fel.

A megbeszélt időpont előtt már 20 perccel ott ültem a teraszon, s teljesen belemerültem az elém táruló budapesti panorámába. Egyszer csak éreztem, hogy valaki figyel. Fel tűnt, hogy az egyik asztalnál egy hölgy a szemkontaktust keresi velem. Végigfutott a fejemben a gondolat, hogy talán ő az akivel a találkozóm lesz ma, de gyorsan elvetettem ezt a gondolatot hiszen előtte tányér volt némi sült étellel és boros pohár. Visszafordítottam a tekintetem s néztem a turistákat a nyüzsgést és belegondoltam, hogy mennyire nem ismerem még ezt a gyönyörű várost. Hirtelen azon kapom magam, hogy az iménti hölgy ott áll mellettem és kezét nyújtva megszólít. Hirtelen felpattantam s belül égett a pofámról a bőr, hogy hogy lehet, hogy nem ismertem meg. Nem tudtam leplezni a zavarom mire ő elmosolyodott s megkérdezte, hogy leülhet -e mellém. Maximalista típus vagyok, nem szeretek hibázni, emiatt percekig ostoroztam magam, amin ő jót mulatott. Elkezdtünk beszélgetni minden féléről, kerülte a fotózás témáját, úgy éreztem keres egy közös kapcsolódási pontot amin keresztül a bizalmába fogadhat. Hamarosan meg is lett az a téma amiben mindketten lubickolni tudtunk, ez lényegében a keleti filozófia és gondolkodás mód volt.

Közel két és fél óra beszélgetést követően sem ejtettük szóba a találkozásunk valódi okát. A beszélgetésünk végére teljesen be engedett a " falai " mögé és látni véltem az igazi arcát. Elérkeztünk a búcsúzáshoz s ha már eddig nem beszéltünk a fotózásról úgy gondoltam, hogy nem is szeretnék. Mire ez végigfutott a fejemben egyszer csak megszólalt.

- Na akkor mikor csináljuk meg azokat a gyönyörű képeket?

Láthatóan teljesen lefagytam, nem értettem a helyzetet. Ő pedig csak mosolygott s mondta, hogy neki arra volt szüksége, hogy megismerjen mint férfit, mert mint fotóst a képeim alapján már jól ismer. De jó, legalább ő tudja, hogy milyen vagyok mint fotós, mert én csak ösztönből és érzésből készítem a képeimet, és úgy érzem sehova sem tartok, csak vagyok a világban egy miniatűr pont, aki pillanatokat és érzéseket közvetít a világ felé. Nem éreztem azt, hogy bármiben is tudnék segíteni neki, hiszen úgy éreztem, vele minden rendben van. Majd ki is mondtam a gondolatom, hogy szerintem ő egy gyönyörű nő, ha meg nyílik a világ előtt és kitárja a lelke ajtaját, ezért nincs szükség arra, hogy súlyos pénzeket költsön el ennek bebizonyítása céljából. Teljesen megleptem, mert nem erre számított. Figyeltem a rezdüléseit, de nem hatotta meg amit mondtam, csak rá vágott egy rövidke mondatot.


- Ha te így látod, akkor biztosan így is van, de én tudom, hogy mire van szükségem.

A mondat végén elengedett egy mosolyt, a szemében nem láttam, hogy haragudna rám, így nyugtáztam magamban, hogy ezt a témát lezártam, s ezzel meg volt a mai napi jó cselekedetem is. Elindultunk ellentétes irányba, s megragadt a fejemben az az érthetetlen érzés, hogy ez a kommunikáció mégsem került lezárásra. Hazafelé menet azon agyaltam, hogy mi volt ennek a napnak a tanulsága, mit akart nekem ma megtanítani, megmutatni az élet.

2 héttel később a kollégámhoz bejelentkezett egy hölgy, hogy szeretne művészi fehérneműs képeket magáról, de fotósként engem választana. A bejelentkezést követő napot kérte a fotózás kivitelezésére, hivatkozva arra, hogy neki ez nagyon sürgős. Átalakítottam a másnapom, hiszen ha valaki engem szeretne fotósaként az mindig nagyon megtisztelő, mert úgy gondolom, hogy egy művész művészete akkor ér igazán valamit, ha az emberek megértik és szimpatizálni tudnak vele.

Nem volt alkalom rá, hogy a fotózás előtt egyeztessünk személyesen, ezért úgy alakítottam a napomat, hogy jusson idő arra is bőven, hiszen egy fehérneműs fotózás nem úgy kezdődik nálam, hogy a modell kapásból ledobja a ruháit. Először egy kötetlen beszélgetés veszi kezdetét, ahol megismerjük egymás személyiségét, megpróbáljuk kialakítani a kölcsönös bizalmat egymás iránt, s majd csak ezt követően kezdjük el megtervezni, hogy mit is fogunk megvalósítani képekben. Egyszer csak csengettek, kinyitom az ajtót és teljesen lefagytam. Az ajtóban az a hölgy állt, akivel két hete a Citadellán találkoztam.


Nem tudtam leplezni a meglepődésemet, ő pedig csak egy olyan mosolyt engedett el az arcán, mint a filmekben egy csata után a győztes fél. Beinvitáltam a kis lakás stúdiónkba. Nem kellett kérdeznem semmit, mert ő egyből a közepébe vágott.


- Tudom, hogy nem rám számítottál, de szeretném ha csak úgy, készítenénk néhány fotót. Nem kell túlbonyolítani semmit, ne induljunk ki a múltkori beszélgetésből, csak egy - két képet kattints el s már nagyon boldoggá teszel ezzel. Ezt a mondatot követően teljesen megnyugodtam. Megkérdeztem, hogy van -e kedve egy kicsit sétálni odakint és beszélgetni úgy, hogy viszem magammal a fényképezőgépemet is. Határozott igen választ követően kiléptünk az épületből és elindultunk a Gellért hegy irányába, mely jó 500 méternyi sétára van stúdiótól.

Anno pont a Duna, a Feneketlen tó és a Gellért hegy közelsége miatt választottuk stúdiónak ezt a helyszínt, hiszen így az év bármelyik szakában tudunk olyan külső környezetet találni, ami megszínesíti a fotósorozatokat.

A szabadsághídhoz érve éreztem először azt, hogy a beszélgetés közben kezd a lelkünk közeledni egymáshoz, s hogy kezdem látni és érezni a falak mögött rejlő nőt. Megkértem, hogy menjünk fel a hídra s egy kicsit könyököljön ki a korláton mintha a Dunán úszó hajókat figyelné és egy kicsit kapcsoljon ki minden más gondolatot a fejéből. Minden egyes lélegzetvételkor pedig próbáljon meg egyre jobban harmóniába kerülni önmagával. Már az objektív mögül nézve mondtam ezeket a szavakat, de erre a mondatomra hirtelen önfeledt kacajba fakadt ki s én elkattintottam az első fotót róla.

- Jaj ne ez biztosan nem lett jó, nem szép a mosolyom, csinálj másikat! - Hangzott el szinte azonnal miután feldolgozta, hogy itt bizony egy olyan kép készült el, amire nem is számított.

- Megmutathatom? - Kérdeztem halkan tőle.

- Na jó mutasd, de ha nem jó kitörlöd itt és most!

- Rendben. Válaszoltam neki, s közben egyre hevesebben vert a szívem, hogy milyen hatással lesz rá a fotó.


Azt már rég bebizonyították, hogy egy fotózáskor az első megmutatott kép a modellnek önmagáról nagymértékben befolyásolja a fotózás végkimenetelét. A digitális világban már bármennyi képet készíthetünk, de én valóban nagyon fontosnak tartom, hogy az első kép amit megmutatok, az olyan legyen amiben a modellt én gyönyörűnek látom. Amennyiben ő is szépnek látja rajta magát, már is egy mélyebb szintre érkezik a fotós és a modell közötti bizalom. Hiszen látja és érzi a modell hogy jó kezekben van, s innentől ő is jobban el tudja engedni magát, az az lényegében elkezdi lebontani a falait s megmutatja ki is lakozik odabent.

Azt tanultam, hogy törekedjek olyan dolgokat vissza adni egy emberről, ami szép és amit ritkán láthat önmagáról, mert ez megnyitja a kaput saját maga elfogadása és megismerése felé. Most úgy éreztem, sikerült úgy beállítanom a modellt - figyelve a szép háttérre, a lágy szelet is pont jól kihasználtuk a haja szempontjából - hogy az elkészült kép pont harmóniába került. Megláttam a fotót a kijelzőn s teljesen meglepődtem. Már nem is akartam felmenni a hegyre, nem akartam több képet készíteni. Véletlenül sikerült az elsőre, amire szerintem ő vágyik.

Odaléptem hozzá és felé fordítottam a gép kijelzőjét. Hosszú másodperceknek tűnt az a néhány pillanat amíg tekintete pontról - pontra végig fürkészte a kijelzőt. Elbizonytalanodtam, mert valami mosolyt vagy éljenzést vagy ilyesmit vártam, hiszen a képet nagyon jónak találtam. Néztem arcát és egyszerre csak szomorú lett. Megijedtem. - Ennyire rossz? - Kérdeztem tőle s éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver.

- Eltűnt a kép. Mondta halkan, majd hirtelen megfordítottam a fényképezőgépet, visszaállítottam a fotót s újra feléje fordultam. Felnéztem rá s láttam, hogy kissé könnybe lábadt a szeme. Nagyon megijedtem, ennyire rosszat tettem volna? Rémültem álltam ott előtte s hirtelen nem tudtam szólni semmit, mert egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam. Elfordult pár másodpercre, majd mikor újra találkozott a tekintetünk egy lépést felém lépett s megjelent egy apró, pici mosoly az arcán.

- Ne haragudj, hogy így elérzékenyültem. Megölelhetlek? - Kérdezte kissé elcsukló hangon. Én meg mint egy szobor, kővé dermedve, értetlenül álltam a helyzet előtt.

- Hát, ha szeretnéd. - mondtam bizonytalanul - De most rosszat tettem vagy nem?

- Csak jót tettél! Életem legjobb képe! Bocsánat a reakciómért, de erre nem számítottam, főleg nem elsőre. Ez megadta mind azt amiért itt vagyok. - Mondta halkan miközben szorosan megölelt.

Aznap nem is készült több fotó. Elindultunk a stúdió felé, s útközben végig a fényképezőgépet szorongatta, néha meg - meg nézte újra és újra fotót. Láttam rajta az önfeledt boldogságot, már egy teljesen más emberrel sétáltam visszafelé. Úgy gondoltam, hogy ezért az egy képért bármennyire is értékes, nem lehet elkérni azt az árat ami egyébként fel van tüntetve az árlistánkba. Arra gondoltam, hogy elviszem a közelben lévő bevásárlóközpontba s kidolgoztatjuk vászon képként ezt a fotót keretezve.

- Van egy ötletem! Mondtam neki hirtelen, kizökkentve őt a merengésből.

- Még egy fotó? Kérdezte izgatottan.

- Valami olyasmi. Mosolyogtam.

Nagyon meglepődött az ötletemen. Először ágált az ellen, hogy ekkora méretbe lássa magát viszont nap mint nap a falán, de mikor meglátta az elkészült keretezett vászon fotót, már vigyorogva konstatálta, hogy ez szó szerint óriási ajándék a számára. Közel 4 óra telt el azóta, hogy belépett a stúdióba, s most itt áll egy nagy csomaggal a kezében, fülig érő szájjal. A fotó egy teljesen egyszerű elkapott pillanat volt - csak szél, napfény és mosoly. Vissza mentünk a stúdióba, összepakoltunk és elbúcsúztunk.

Jó pár hét elteltével kaptam tőle egy sms-t.


"Csak gondoltam elmesélem, úgy érzem megtaláltam az igazit. Első látásra, mint a filmekben! El sem hiszem, annyira boldog vagyooook!!! Köszönöm! ;)"

0 megtekintés
Kezdőlap

© Bánhalmi Norbert - profi fotós  / +36 70 469 83 97 / hello@norbertbanhalmi.com 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • instagram
  • pinterest
  • blogger